DICTAMEN CIVILIS

időszakosan megjelenő online tudományos folyóirat

Impresszum:
Szerkesztő, üzemeltető: Dr. Richter Viktória
Kiadó: Dictamen Civilis Folyóirat
Elérhetősége: [email protected]

HU ISSN: 3003-969X

*   *   *   *   *

2023/2

A tanulmány a Brenner János Hittudományi Főiskola

Kutatási Szervezetében működő Vallásfenomenológiai Kutatási Program keretében készült.

Maróti Gábor

 Az egyházjogi normákban keletkező,  társadalmi kohéziót erősítő  tényezők érvényesülése a vallásjogi és állami egyházjogi forrásokban

Az emberi élet meghatározó kerete az érdekközösség. A történelem ismert adatai közül a legkorábbiak is arról tanúskodnak, hogy az emberi csoportok szimpátiatényezője az érdek, amelynek van egyéni és közösségi érvényesülési fóruma. A társadalmakban kialakuló csoportdinamikák abban az esetben stabilak, ha gyakori vagy állandóan fenntartható az egyéni és közösségi érdekek közötti találkozás és összhang. A társadalmi kohéziót megalapozó közösségi alrendszerek közé tartozik a közös nyelv, kultúra, történelem, néphagyomány, vallás és újabban a sport köré épült intézményrendszer. Ezek valamennyien a közös érdeket (érdeklődést) szolgálják a sajátosan rájuk jellemző jelrendszer nyelvén. A kommunikációt fenntartó közlési folyamatokra jellemző a sűrítés és a kiterjesztés. Annak érdekében, hogy egy-egy jelentést a lehető leggyorsabban érthetővé, alkalmazhatóvá tegyen a jelölő, a nyelvi fonetikán túli, de szemantikailag jól körülhatárolt képekkel, szimbolikus eszközökkel egészíti a verbális közlés folyamatát.

A társadalmi kohézió vallási intézményrendszere is rendelkezik ezzel a szimbolikus kommunikációs fórummal (vallási szimbólumok). Ezeknek két lényeges szerepet tulajdoníthatunk: 1) az azonosságtudat, 2) mögöttes jelentéstartomány. A vallási közösségek azonosságtudata az adott egyház történetével és hagyományával, valamint a regionális etnikai hagyománnyal (néphagyomány) együtt fejlődött. Az érintett személyek számára ezek a jelképek az érdekközösség és értékközösség kifejeződései, ezért ragaszkodnak hozzájuk. Az egyházi jogforrások ezt liturgikus vagy rituális fegyelemnek nevezik és szabályok (ius liturgicum, codex rubricarum, istentiszteleti rendtartás, szertartáskönyv, rituálé stb.) épülnek rájuk, amelyek a vallási közösség belső törvényeiként részletesen előírják a szimbólumalkalmazás rendjét. A társadalmi egység és a vallásbéke érdekében ezeket a vallási szimbólumokat (istentiszteleti eszközök, öltözékek, gesztusok, keresztvetés, meghajlás, leborulás, színrend alkalmazás, rituális naptár stb.) az egyházak egymás vonatkozásában is tiszteletben tartják.

A vallási szimbólumértelmezés hitelvi, tanbeli és fegyelmi jelentése mellett a regionális társadalmi közösség egyházon kívüli tagjai sem izolálódnak ezektől a szimbólumoktól, ugyanis az állam és egyház évezredes együttéléséből, a közös hagyományok és történelmi érdekközösség funkcióiból kiindulva, szinte valamennyi társadalmi, közösségi tér esetében jelen vannak ezek a jelképek, ezért értelmezésük és megőrzésük a nemzeti kulturális örökség tárgyát képezi (műemléktemplomok, rendházak, kolostorok, püspöki paloták, istentiszteleti eszközök templomokban és közgyűjteményekben, harangok, régi liturgikus hangszerek stb.).

A vallási szimbólumok mint kultúrahordozó eszközök mögöttes jelentéstartományát a vallás saját tanítása tartalmazza. Ezt a jelentést a vallásoktatás keretében az egyház az egyházi közösség tagjai számára a saját oktatási szervezeti egységeinek módszertanával közvetíti.[1] A vallási csoport érdekközösségét közvetítő jelrendszer a tagok számára az elköteleződés és a hitelvek értékközösségét is közvetíti, ezért a szimbólumok alkalmazására vonatkozó igény a vallásszabadság érvényesülésének jogi keretét is érinti. Az EU Parlament és a Tanács is elismerte a vallási közösség szimbólumainak a védelmére vonatkozó igényt és határozatban nyilvánította ki a televíziós közvetítésekkel kapcsolatban, hogy istentisztelet nem szakítható meg fizetett hirdetéssel[2] és a médiatartalomban nem fordulhat elő vallási közösséggel szembeni gyűlöletkeltés (ami értelem szerűen kiterjed a közösség szimbólumaira is).[3]

A lelkiismereti és vallásszabadság jogáról, valamint az egyházak, vallásfelekezetek és vallási közösségek jogállásáról szóló törvény a vallási szimbólumok védelmében a következő szabályozással pontosítja a jelképekre vonatkozó állami jogot: „A jogi személyiséggel rendelkező vallási közösség elnevezése, jelképrendszere, szertartásrendje, valamint a köznyelvben meghonosodott neve fokozott jogvédelemben részesül. Más szervezet elnevezése vagy jelképe nem kelthet olyan benyomást, hogy a szervezet, illetve tevékenysége más, korábban nyilvántartásba vett vallási közösség működéséhez kapcsolódik. A jogi személyiséggel rendelkező vallási közösség elnevezését, jelképrendszerét és a köznyelvben meghonosodott elnevezését − a vallási közösség erre vonatkozó kifejezett írásbeli hozzájárulása nélkül − más nem használhatja. A kifejezett írásbeli hozzájárulás nélküli használatot jogosulatlan használatnak kell tekinteni.”[4]

A társadalmi kohéziót érintő tartalmi kérdés az ünnepnapok és a vasárnapi munkaszünet. A keresztény kultúra alapvető tanításával összefüggő vasárnap (Úr napja, feltámadás napja és emlékezete) munkaszüneti védelme az állam részéről elsősorban nem az azt ünneplő vallási közösség érdekérvényesítésére vonatkozó szempont, hanem „a társadalom elvárásain és gazdaságossági megfontolásokon nyugszik”[5]; ugyanígy a munkaszüneti napok elsősorban nem a vallási tartalom érdekében (pl. húsvéthétfő, pünkösdhétfő, Mindenszentek, más országokban Mária mennybevétele, Mennybemenetel-áldozócsütörtök stb.) kapnak munkamentességet és védelmet.[6]

A nemzeti kultúra a történelmi épületek és más értékek megőrzésével érthető meg és adható tovább. A műemléképületek jelentős hányada (pl. egyházi ingatlanok) vallási közösség tulajdonában van. Ezek a történeti értékek, műtárgyak az állami tulajdonú nemzeti kultúrahordozó komplex értékegyüttessel közösen képezik a nemzeti kulturális bázis állományát, ezért az egyházi fenntartású levéltárak, múzeumok, tárgyi örökség gyűjteményei és a könyvtárak közgyűjteménynek minősülnek.[7] Az egyházi tulajdont képező művészeti gyűjtemények működtetésére, valamint a műemléképületek megőrzésére és fenntartására irányuló tevékenység és az egyházi levéltárak, könyvtárak, múzeumok fenntartása törvényben meghatározott állami támogatásban részesül.[8]

A társadalmi kohézió elvére épülő érdekközösségi alapon az állam átvállalja bizonyos egyházi feladatok költségeit annak érdekében, hogy a nemzeti kultúra és hagyományosan a társadalmi értékfelfogás sajátos fórumain elismerést érdemlő és értékteremtő tevékenységek akadálytalanul megvalósuljanak. Ezek a tevékenységek (iskolai vallásoktatás, felsőoktatási hitelvi tartalmú tudományos tevékenység és hitéleti felsőoktatás, katonai lelkipásztori szolgálat ellátása) nem közfeladatok, de a benne résztvevő személyek az állam polgáraiként a lelkiismereti és vallásszabadságot érintő jogérvényesülésük érdekében igényt tarthatnak rá.