DICTAMEN CIVILIS
időszakosan megjelenő online tudományos folyóirat
Impresszum:
Szerkesztő, üzemeltető: Dr. Richter Viktória
Kiadó: Dictamen Civilis Folyóirat
Elérhetősége: [email protected]
HU ISSN: 3003-969X
* * * * *
2022/2
A tanulmány a Brenner János Hittudományi FőiskolaKutatási Szervezetében működő Vallásfenomenológiai Kutatási Program keretében készült.
Maróti Gábor
A katolikus kánonjog normatív forrásai és a külső felekezeti egyházjog érvényesülése az állami egyházjogban
A kétezer éves múltra visszatekintő Katolikus egyház saját belső jogrendje a középkor végéig nagyjából együtt fejlődött a világi joggal, azonban az állami egyházjog szempontjából vizsgálandó, hatályos és jelenleg alkalmazott joganyag az első és a második kánonjogi kodifikációhoz (1917., 1983, Codex Iuris Canonici [CIC1917(83)]) kötődik. A kodifikációt megelőző időszakok legjelentősebb forrása a Corpus Iuris Canonici (szerk. Vitalis de Thebes és Jean Chappuis, 1500-1503) kollekció, melynek végleges, javított (Correctores Romani) és hivatalosan is kihirdetett szövege 1582-ben jelent meg.[1]
A jelenleg hatályos (CIC 1983) kodifikált kánonjogi alapforrás megfelelő értelmezésekor figyelembe kell venni, hogy 1.) azok a kánonok, amelyek az első kodifikáció során kerültek kihirdetésre (CIC1917) csak akkor veszítették el hatályukat, ha azt a törvényhozó kifejezetten visszavonta, vagy az új Kódex hatályos normáival ellentétes tartalmúak (tehát a CIC 1983 értelmezéséhez szükség van a CIC 1917 ismeretére, ezért a katolikus kánonjogi doktorok csak abban az esetben kaphatnak tudományos fokozatot, ha a latin jogi nyelv [latinitas canonica] valamennyi nyelvtörténeti rétegéből vizsgát tesznek); 2.) a kodifikált kánonjogi forrás(ok) mellett változó normatív értékű, extrakodikáris joganyag[2] is kihirdetésre került a kodifikációkkal párhuzamosan, tehát a megfelelő jogértelmezéshez az eljárások során a kodifikált normaanyaggal együtt ezeket is figyelembe kell venni.
A belső felekezeti egyházjog (kánonjog) hatályos normaértékelése alapján az állami jogrend (ius civilis) hatályos joganyagának érvényét és alkalmazandóságát a vallási közösség tagjai számára elismeri és a normarecipiáció[3] alapelvi keretében teszi kötelezővé. Ez a keretértelmezési metódus a gyakorlatban azt jelenti, hogy a hatályos Kódex érvényesülési körén belül (a világegyház latin rítusú tagjai a Föld minden országában) minden egyháztag köteles elfogadni a saját (és más)államának valamennyi olyan törvényét, ami nem ellentétes a saját jogrendjével és küldetésével.[4]
A külső felekezeti egyházjog (állami egyházjog) forrásai 1) az egyházakra vonatkozó saját belső jogforrások, 2) nemzetközi szerződés(ek)[5] 3) kétoldalú megállapodások az állam területén működő vallási közösségekkel. Az állam a nemzetközi szerződés tartalmát országgyűlési határozattal (OGYhat.), kormányhatározattal (Korm.hat.) erősíti meg és törvényben (tv.) hirdetheti ki, valamint a külső felekezeti egyházjog normatartalmának jellemző forrását képezik az alkotmánybírósági határozatok (ABhat.). Az állam és az egyház önkormányzati elvéből következik az az alapkritérium, hogy sem az egyházi törvény nem képes módosítani az állami törvényt, sem az állam saját belső joga nem rendelkezik olyan felhatalmazással és jogképességgel, ami módosítaná a belső felekezeti jogot (pl. kánonjog, vagy egyházszabályzat); azonban a két jogrend között a kölcsönös megállapodások bizonyos esetekben olyan köztes jogi helyzetet hozhatnak létre, amelynek keretében az állam és az egyház saját törvényhozói gyakorlatának konkrét viszonyokra történő alkalmazásával egyedi esetre, vagy ügytípusra vonatkozó rendeletalkotás keletkezhet. A Katolikus egyház jogrendjében a részegyházi szintre utalt törvényhozói kompetencia[6] lehetővé teszi, hogy bizonyos részletszabályozás alkalmával az állammal való együttműködés érdekében megfelelő normamódosításokat hajtson végre; kompetencia hiányában ilyen esetben a felettes egyházi hatóság engedélyével.
Alapvető állami egyházjogi kérdés az egyház alapítása és elismerése. Az 1990-előtti korszakban kormányzati elismerésre volt szükség, majd formális bejelentéshez kötött (megyei bíróságokon) jogcselekmény után a bíróság végzi el a nyilvántartásba vételt, melynek az a legfontosabb feltétele, hogy a vallási közösség (egyház)[7] célja ne legyen ellentétes az Alaptörvény szövegével és megfeleljen a vonatkozó állami törvénynek (taglétszám, alapszabály elfogadása, szervezeti egység és jogi képviselő megnevezése, képviseleti és ügyviteli szervek megválasztása), tehát az egyház alapítása, bejegyzése és nyilvántartásba vétele formális[8]. A magyarországi Katolikus egyház bejegyzése és nyilvántartásba vétele 1990-ben a Tatabányai megyei bíróságon történt meg. Az egyesülési jogról szóló törvény értelmében, amennyiben egy társadalmi szervezet az egyházhoz kapcsolódva kívánja céljait meghatározni és nevében megnevezni; ha az egyház nevét szeretné megjeleníteni a saját nevében, akkor ehhez az egyház hozzájáruló nyilatkozatára van szükség.[9]
[1] A Corpus Iuris Canonici gyűjtemény 5 könyvből áll, melyek középkori collectio-k és a 16. században még hatályos ügylevelek kompilációs egységeként kerültek kiadásra. A könyvek címe: I. Decretum Gratiani (középkori határozatok gyűjteménye); II. IX. Gergely dekretálisai (Liber decretalium extra Decretum Gratiani vagantium); III. Liber Sextus (VIII. Bonifác megbízásából a kiadáskor (1298) érvényes joganyag gyűjteménye); IV. Clementinae (V. Kelemen pápa megbízásából az 1311-ben tartott zsinat rendelkezéseinek gyűjteménye, amelyet XXII. János pápa 1317-ben hirdetett ki hivatalosan.) V. Extravagantes (Az V. Kelement követő pápák által kiadott határozatok joggyűjteménye, melyet 2 cím alatt rendeztek a Corpusban [Collectio Extravagantium Joannis XXII és Extravagantes communes]).
[2] A Kódex (CIC1983[17]) kodifikációs folyamata évtizedeken keresztül tartott és közben a II. Vatikáni zsinaton (1962-65) az egyház életét érintő jelentős kérdéssel kapcsolatban apostoli konstitúciók és zsinati határozatok keletkeztek (pl. Lumen gentiium, Sacrosanctum Concilium, Gaudium et spes, Dei verbum, Presbyterorum ordinis, Ad gentes, Unitatis redintegratio, Inter mirifica, Gravissimum educationis), melyek változó normaértékű, szabályokat (lex) tartalmazó szövegek, tehát a Kódex értelmezésekor ezeket is ismerni kell (a CIC1983 szövege rengeteg idézetet tartalmaz ezekből a zsinati dokumentumokból). Az említett határozatokon kívül a későbbi pápák körlevelei (littera apostolicae), buzdításai (litterae exhortationis), enciklikái, határozatai és más műfajú dokumentumai is tartalmaznak hatályos joganyagot (az Acta Apostolicae Sedis [AAS] közlönyben elérhető hivatalosan kihirdetett szöveggel).
[3] ’a törvény befogadása’ (abban az értelemben, hogy a befogadó közeg azonosul a törvény szövegével és a törvényhozói szándékkal)
[4] Ezek általában az adott állam vagyonjogi, gazdasági jogi szabályozási területei (adók, vámok, illetékek), valamint bizonyos házasságjogi kérdések. Pl. a CIC1983 (római jogi hagyományt követve) természetjogi elven, nők esetében 12, férfiak esetében 14 éves korra teszi a házasságra való jogképességet; azonban a normarecipiáció elvét követve a törvényhozó házassági tilalmat vezetett be azokkal a személyekkel kapcsolatban, akik az adott állam családjogi szabályozása alapján (Magyarországon minimum 16. életév betöltése esetén, állami engedéllyel, szülői beleegyezéssel) életkoruk miatt nem köthetnének érvényes házasságot.
[5] A Magyar Állam és az Apostoli Szentszék közötti kétoldalú megállapodások (1990-ben a diplomáciai kapcsolatok felvételéről és az egyházakat érintő kérdések rendezettségéről; 1994-ben a Honvédségnél és a Határőrségnél végzett egyházi szolgálattal kapcsolatban, mivel a katolikus egyházjog szerint ilyen szervezeti egység megalapítására csak az Apostoli Szentszéknek van joga; és 1997-ben az egyház magyarországi közszolgálati tevékenységének finanszírozásáról) nemzetközi szerződések.
[6] Az egyház részeinek, regionális vagy más egységeinek két fő típusa a territoriális (területi) és a perszonális (személyi) részegyház. Mindkettő élén ordinárius (saját, rendes és közvetlen hatalommal rendelkező vezető) áll. A hierarchikus felépítésben a területi vagy személyi ordinárius (pl. megyéspüspök, apostoli vikárius, apostoli prefektus, területi apát, személyi prelátus stb.) általában alacsonyabb szintű jogalkotásra képes, de bizonyos esetekben megfelelő autonómiával rendelkezik. Amennyiben a megállapodáshoz szükség lenne olyan egyházi norma módosítására, amelyre saját jogán az ordinárius nem képes, általában az Apostoli Szentszékhez kell fordulnia, egyébként az állammal vagy más entitással kötött megállapodása nem lenne érvényes.
[7] A névkizárólagosság elvén, bejegyzett egyház neve nem lehet azonos, már nyilvántartásba vett egyház nevével.
[8] vö. Ferenczy R., Kérdések az egyházak és szervezeteik jogi személyiségének köréből, in. Magyar Jog 46 (1999) 9, 518, 520.
[9] 1989. évi II.tv. az egyesülési jogról, 7.§ (1); BH1993. 258.