DICTAMEN CIVILIS

időszakosan megjelenő online tudományos folyóirat

Impresszum:
Szerkesztő, üzemeltető: Dr. Richter Viktória
Kiadó: Dictamen Civilis Folyóirat
Elérhetősége: [email protected]

HU ISSN: 3003-969X

*   *   *   *   *

2021/2

A tanulmány a Brenner János Hittudományi Főiskola

Kutatási Szervezetében működő Vallásfenomenológiai Kutatási Program keretében készült.

Maróti Gábor

A társadalomban kibontakozó egyházjogi kultúra és a  más vallások kapcsolatának történeti és szociológiai szempontú megközelítés-változatai

Az állami egyházjog nem önálló jogág, hanem a vizsgált jogrendszercsalád valamennyi jogágával összefüggő, egyházra és vallási közösségekre vonatkozó normaszintézise, mely tartalmilag leginkább a lelkiismereti és vallásszabadság alapjogát, kritériumait, feltételrendszerét és állami garanciáit érinti (ezért rendszertani megközelítésben leginkább az alapjogokkal részletesen foglalkozó alkotmányjoghoz kapcsolódik); ugyanakkor félreértés lenne az állami egyházjogot és tartalmát leszűkíteni a pillanatnyilag aktuális jogérvényesülés hatályos szövegállományára, mert más történeti, kulturális és politikai háttere van ugyanannak a vizsgált törvénynek az 1990-ben kihirdetett és 2011-ben hatályba lépett szövegváltozata esetében, mint ahogyan két vagy több, azonos kérdést tisztázó AB határozat hasonló tartalmi orientációja mögött is más-más történeti realitás húzódik meg. Ezzel a szemléletmóddal érdemes megközelíteni a vallási és jogi jelenség történeti és kulturális összefüggéseit annak érdekében, hogy szélesebb körű látásmód jellemezze a vallásszabadság alapjogára épülő, egyházat a joggal tartalmi vonatkozásokba léptető tudományág művelését, elsajátítását és gyakorlati alkalmazását.[1]

Az egyes jogágak általában zárt rendszerként működnek és így válnak önálló tudományterületté. A szaktudományos fejlődésben az állami egyházjogra nem jellemző ez a zártság, azonban speciális módszertani és rendszertani körülményként rendkívül történetspecifikus megközelítést igényel a vallás és jog közötti kapcsolatok értékelése. Az autonómián alapuló lelki szolgálat, a közoktatási és felsőoktatási tevékenység, a kórházi és büntetés-végrehajtási intézetekben végzett munka, tehát a közfeladat ellátás során keletkező állami egyházjogi normaegyüttes és a keretszabályok együtt fejlődtek az érintett intézmények történetével.[2]

A vallási jelenség időben megelőzte a jogot, azonban annak függvényében, hogy mit  tekintünk jognak, nagyon korai és természetes társadalmi és logikai összefüggései vannak vallás és jog együtt fejlődésének, összhangjának, vitáinak és egymásra hatásának. Az alapösszefüggést az határozza meg, hogy mindkét fogalomhoz személyek csoportja és értékrendje valamint érdekérvényesítése kapcsolódik. A vallás csoportdinamikája kezdetben megegyezett a közösségével (a törzs, horda, populáció, család, nemzetség, szövetség, királyság, ország, állam stb.) valamennyi tagja szinte a középkorig kivétel nélkül ugyanahhoz a valláshoz tartozott, ezért kevésbé volt elképzelhető normális körülmények között azonos etnikumú és vallású személyek közötti hitelvi érdekellentét. Az állam és a vallás közötti érdekközösség alapozta meg a vallás és a jog közötti kapcsolatot évezredeken keresztül (a pap, varázsló, jós, sámán és más vallási vezető a közösséget irányító hatalmi entitás érdekköréhez tartozott). Az ókori egyiptom vallási vezetői (hasonlóan a sumér, akkád, ősgermán, azték, inka, maja és zsidó valláshoz) közhatalmi tényezőkként támogatták az állam hatalomgyakorlását, törvényhozói és bírói tevékenységét. A jog emberi viszonyokat szabályozó karaktere a jog- és vallástörténet korai szakaszában elsősorban vallási ideológiával közelítette meg a hatalmi logika célvezérelt szempontjait.

A modern jogi teória többirányú igazságfogalmához képest inkább tény alapú és bizonyító logikával zárt módon igazolható igazságképzet jellemezte a vallás és a jog kapcsolatát az ókortól a felvilágosodásig. A vallási normában fenntartott igazságigényt két tényező határozta meg: az ember a legfőbb entitástól kap mindent, ezért az az igazságot megalapozó alapfeltétel, hogy az ember az érdemeinek megfelelően részesülhet mindenből[3] (a kiváló uralkodó többet érdemel, mint az alárendelt, akinek a jogfosztottsága nem igazságtalanság); valamint az ember engedelmességgel tartozik, mivel az ajándékot a nála kiválóbbtól kapja (a hűségért cserébe), ezért az engedelmességből keletkező valamennyi cselekmény és tény (hűbér viszony, tized, kilenced, dézsma, katonai szolgálat, különleges adók) igazságos. Ennek az igazság képzetnek az érvényben tartását a vallási jelenség évezredeken keresztül alátámasztotta, de nem az elnyomás, hanem a szükségszerű és a kor társadalmi folyamatai között megvalósítható közrend érdekében.

A vallásmentes és vallási szempontból közömbös világnézeti rendszerek és társadalomfilozófiai felvetések korszaka előtt a vallás és a világnézet egymással megegyező fogalmakat alkottak (a vallását gyakorló személynek a vallás volt a világnézete és minden ember világnézete egy vallás volt). Ennek az egyes vallások szerint megkülönböztethető története van, de a vallási különbségektől függetlenül szinte általánosan megállapítható, hogy a vallás és a jog között funkcionális érték és érdekközösség állt fenn, ami módszertani és intézményi azonosságot is jelentett (a jogalkotás, szankciórend, bíráskodás, hatalomgyakorlás, igazságszolgáltatás, vagyonjog, adminisztráció és társadalomesztétika valamennyi részterületén).[4]

Az egyház a vallás és jog közötti egymásra irányuló fejlődés korszakában nem rendelkezett közjogi érdekvédelemmel és kifejezetten, törvényi szinten adott állami garanciákkal, ugyanis az érdekközösség és intézményi egység ezt nem tette szükségessé. A szeparációs folyamatokig a vallási közösség szervezeti egységei és céljuk érdekében alapított intézményei leginkább állami védelmet és mögöttes uralkodói tekintélyt élveztek. Az uralkodói (állami) hatalomgyakorlás során megkülönböztették az egyházi és világi törvényeket, de a vallási közösség saját jogát nem kérdőjelezte meg az állam, ezért a belső egyházi jog (pl. kánonjog) állami elismerésének kérdése történelmietlen felvetés lenne bizonyos régiókban és időszakokban.[5]

Az európai jogfejlődés keretei között a vallás és jog viszonyát megváltoztatta az a tény, hogy az egyház elveszítette a kezdeti egységét. A Római Birodalomban a 4. században intézményesült egyházi jogrend és a közjog harmonikus tartalmi azonossága és érdekegysége megbomlott a keleti egyházszakadás során (1054) és egyetemes hatalomkooperatív rendeltetését fokozatosan kiszorította az állam saját joga a 16. századra egyértelművé váló nyugati szakadások időszakában. A hitelvi alapon elkülönült regionális közösségek saját jogrendje elkezdett nem vallási szempontok által vezérelt alapon fejlődni, azonban a vallási világnézet ideológiatartalmát megtartotta a felvilágosodásig, melyet az állam és egyház szétválasztásának már ismertetett metódusai követtek. Ezután a vallási közösségek tevékenységükben és jogfejlődésükben nem elkülönülten, de nagyobb önállósággal, autonómiával és önrendelkezési garanciákkal folytatták megkezdett küldetésüket.