DICTAMEN CIVILIS

időszakosan megjelenő online tudományos folyóirat

Impresszum:
Szerkesztő, üzemeltető: Dr. Richter Viktória
Kiadó: Dictamen Civilis Folyóirat
Elérhetősége: [email protected]

HU ISSN: 3003-969X

*   *   *   *   *

2018/2

A tanulmány a Brenner János Hittudományi Főiskola

Kutatási Szervezetében működő Vallásfenomenológiai Kutatási Program keretében készült.

Maróti Gábor

 A magyar állam területén működő felekezetek állami egyházjogi forrásokban is normativizált, vallási békére és egyenjogúságra vonatkozó elvek 

A modern állam világnézeti semlegességére és a vallási közösségek erkölcsi, anyagi és jogi támogatására vonatkozó igény nem egymással ellentétes értékszemléletet fejez ki, hanem azt, hogy az államegyházi modellel szemben, ahol jellemzően egyetlen felekezetre vonatkozó elköteleződés tapasztalható, az állam valamennyi vallási közösséget azonos módon ismer el; függetlenül attól, hogy az „egyház” fogalmi és jogi meghatározásánál minimumkritériumokat és történelmi beágyazottságot rögzít feltételként.[1]

Az állam alapvető érdeke a társadalmi viszonyok közötti kiegyensúlyozottság, amely értékfenntartó hagyományokat, nemzettudatot, történelemszemléletet, politikai elköteleződést, világnézetet és vallási kérdéseket egyaránt érint; ezért hasonlóan a közösségi civil szerveződésre vonatkozó egyenlőségi szemléletmódhoz, a társadalom vallási békéjének érdekében az állam lehetőség szerint egyenlő mértékben kívánja támogatni valamennyi erre jogilag alkalmas egyházat és vallási csoportot.[2] A magyar jogtörténetben erre több példát is találhatunk, de az állami egyházjog szempontjából legjellemzőbben ezt igazoló tény az, hogy a vatikáni nemzetközi megállapodást követően az állam valamennyi érintett egyházi közösséggel kialakította az azonos értékű keretegyezményt.[3]

A lelkiismereti szabadság magában foglalja a világnézet és vallás szabad megválasztásának a jogát, valamint azt is, hogy az állam sem hitelvi sem más alapon nem tesz értékkülönbséget a vallási közösségek és az általuk fenntartott intézmények között; beleértve azt is, hogy a hitelvi vitákban nem foglal állást és nem köteleződik el egyoldalúan egyik egyház mellett sem. A funkcionális és törvényes egyenjogúság feltétele a vallási csoportok tevékenységére vonatkozó kiegyenlített törvényi szabályozás, amely azonos közfeladatokhoz azonos mértékű és arányos támogatást nyújt.

Az állam és egyház kölcsönösen elismert szuverenitásához, valamint a felekezetek közötti egyenlőség funkcionális elismeréséhez szükséges feltétel az elválasztás és a koordináció összhangja. Az elválasztás kiindulópontja az értékközösségi elvből indul ki: ugyanaz (hasonló) cél vezeti mindkét társadalmi entitást (pl. közjó, egyéni érdek és ezek közössége); de nem teljesen azonosítható mindenben a kettő, tehát természetéből következően nem ugyanaz, hanem elkülönítendő intézmény. Mindkét fél kölcsönös érdeke az elválasztás konkretizálása mellett az együttműködés is, ugyanis az azonos vagy hasonló célok közérdekű elérése érdekében törvényes szabályozási keretben történő feladatellátásra van szükség. Funkcionálisan ez az azonos kimeneti értékű állami szabályozás teremti meg a felekezetek közötti egyenlőséget és a társadalom vallási békéjét.[4]

A vallási közösségek egyenjogúságának feltétele a közösség autonómiája. Az állam a saját törvényeivel szabályozza az egyházakhoz fűződő viszonyát és valamennyi vallási csoportra vonatkoztatja ezeket, vagy mindegyikkel megállapodást köt a részletkérdésekre vonatkozóan, azonban elismeri a vallási közösségek belső jogán alapuló önrendelkezési képesség igényjogosultságát. Az egyenjogúság tartalmi tényezőjeként az állam valamennyi egyház közfeladati tevékenységét egyenlő mértékben ismeri el erkölcsi szempontok szerint is és ennek megfelelően megkülönböztetett jelleggel veszi tudomásul a sacra externa és sacra interna kérdésekbe történő törvényben is korlátozott beavatkozási képességét.[5]

A „bevett egyház” elnevezés olyan kedvezményezett jogállást jelent, amelynek hátterében a történelmi múlt és az állam céljaival való azonos értékteremtő tevékenység elismerése fejeződik ki. Állami célok és érdekek megvalósításának szolgálatában tevékenykedő testületként az ilyen egyházi közösségek a magánjogi egyesületeknek minősített csoportokhoz képest jogi szempontból előnyösebb helyzetben vannak; azonban az állam a vallási közösségek hitelvi értékei között nem tesz törvényes alapú különbséget. Az állampolgároknak biztosított lelkiismereti szabadság keretében a semmilyen vallási közösséghez vagy egyesülethez sem tartozó (egyháztagságon kívüli) személyek ebből a világnézeti meggyőződésükből semmiféle hátrányt nem szenvedhetnek és semmilyen állampolgársághoz vagy személyhez fűződő jog érvényesülésének nem lehet feltétele a vallási közösséghez tartozás ténye.[6]

Az értékforrás és értékirányultság elve alapján az állam és az egyház között bizonyos alapvető szempontok alapján kölcsönös egység alakult ki a közös történelemben. Az állam elismeri, hogy az egyház erkölcsi és anyagi támogatása a saját küldetésének teljesítéséhez szükséges társadalmi (közös) értékek forrásaként indokolt és szükséges; ugyanakkor az alkotmányos elismerést megalapozó szemlélet kiindulópontja a közös értékirányultság (közjó, igazságosság, törvénytisztelet) elfogadása. Az egyház a saját meghatározásának keretében elismeri, hogy a társadalmi kohézió, a jóhiszeműség, az arányos és fenntartható fejlődés, a közrend, a nemzetközi és belső béke, valamint a szolidaritás és a tolerancia érvényesülése az állammal közös érdek. Ennek az értékközösségnek az érvényesítése valamennyi vallási közösség vállalt feladata. A világnézetileg semleges, alkotmányos jogállam az egyházak és vallások egyenjogúságát a lelkiismereti szabadság kötelező elvének figyelembe vételével valósítja meg, ami a társadalom vallásbékéjének a feltétele.[7]