DICTAMEN CIVILIS

időszakosan megjelenő online tudományos folyóirat

Impresszum:
Szerkesztő, üzemeltető: Dr. Richter Viktória
Kiadó: Dictamen Civilis Folyóirat
Elérhetősége: [email protected]

HU ISSN: 3003-969X

*   *   *   *   *

Pődör Lea

Helyreállítás vagy megtorlás? 

Az igazság keresése az alternatív vitarendezésben

Bevezetés

A jogrendszerekben az igazság nem csupán elméleti kérdés, hanem gyakorlati következményekkel is jár. Az alternatív vitarendezés terrénumán a helyreállító igazságszolgáltatás bevezeti a morális igazság fogalmát, amely a megbékélésre és a társadalmi harmónia helyreállítására összpontosít. A helyreállító igazságszolgáltatás ennek megfelelően szakít a büntetőjog megtorló jellegével, és a konfliktusban érintett felek közötti párbeszédet, jóvátételt, valamint a közösség bevonását helyezi előtérbe. A tanulmány áttekinti e megközelítés elméleti alapjait, lehetőségeit és korlátait.

Az igazság-fogalom körüli problémák

Iustinianus császár kódexében olvashatjuk: „A bírósági eljárás célja nem lehet más, mint az igazság felderítése.”[1] Először érdemes úgy közelítünk az igazság kérdéséhez, hogy azt a jogi vetülettől elválasztjuk, s tisztán a társadalmi konfliktusok körében értelmezzük. A különféle igazság-felfogások, az igazságosság-igazságtalanság értelmezése és az ezekhez kapcsolódó érvkészletek akkor kerülnek elő, amikor konfliktus robban ki egy közösségben és azt meg kell oldani.[2] A pszichológiai szakirodalomban Gerold Mikula és Michael Wenzel úgy foglal állást, hogy ilyen esetekben négy fontos tapasztalatot lehet elkülöníteni az igazság keresése során. Ezek a következők: az igazságosságról alkotott elképzelések és az igazságtalanság észlelése társadalmi konfliktusokat válthat ki vagy idézhet elő; az igazságossági érveket és retorikát lehet használni a saját álláspont megerősítésére a vitákban; az igazságosság elvei és szabályai korlátozhatják a társadalmi konfliktusokat és segíthetnek a konfliktusmegoldás módjainak kialakításában; a konfliktusmegoldások igazságosnak címkézése növelheti a megoldások társadalomban való elfogadottságát.[3]

Az eljárásjogi irodalomban kétféle álláspont alakult ki az igazság feltárásának lehetőségeivel kapcsolatban: az egyik szerint az emberi megismerés szükségképpen „fogyatékos”, tehát határai vannak, emiatt az anyagi igazság nem érhető el, a másik vélekedés értelmében pedig az igazságot igenis fel lehet tárni, s az eljáró hatóságoknak ráadásul egyenesen kötelezettsége ezt megtenni.[4] A szkeptikus álláspontot jól tükrözi Alf Ross hozzáállása: szerinte ugyanis az igazságról vitatkozni annyi, mint az asztalra csapni – vagyis az igazságra hivatkozó emberrel nem lehet értelmes, racionális vitát folytatni.[5]

A jog számára relevanciával bíró igazság-fogalom megértéséhez a filozófiához kell fordulni. Három ún. klasszikus igazság-elmélet létezik, melyek megmagyarázzák azt, hogy milyen viszony van az igazság és a valóság között; e felfogások közül kettőnek van relevanciája a jogtudomány, s a joggyakorlat szempontjából, s mindkettő azt vallja, hogy az igazság relációs tulajdonság. Ezek közül a legrégebbi felfogás a korrespondencia elmélet, mely Arisztotelész filozófiájáig nyúlik vissza.[6] Eszerint az a kijelentés lehet igaz, ami korrespondeál a valósággal, vagyis megfelel annak.[7] A koherenciaelmélet szerint az az igazság, ami koherens a széles körben elfogadott állítások összességével – tehát igazságnak számít az is, ami megfelel a valóság képzetéről alkotott ítéleteknek is.[8] A jognak legmegfelelőbb igazság-megközelítés a korrespondencia-elmélet, ez szolgálja ki legjobban a jog különféle szükségleteit.[9]

A római jogászok azt is tudták már, hogy „az ítélt dolgot igazságként kell elfogadni.”[10] Ez alapján arra lehet(ne) következtetni, hogy a jogerős ítélet eleget tesz az igazságnak – ha ez előáll, akkor a vitában érintett felek megnyugodhatnak, a konfliktus megoldódott. A szakirodalom gyakran foglalkozik azzal a problémával, hogy az anyagi igazság és a processzuális igazság sok esetben teljesen különbözhet. „Egy ítélet, amely megfelel a processzuális igazság fogalmának, és megalapozott tényállásban a bíró meggyőződése szerint rögzíti az eseményeket, az anyagi igazságnak teljesen ellentmondhat.”[11] De vajon miféle igazságról lehet szó a bírói eljárásban? A jogi értékelés szempontjából a már említett anyagi és az alaki igazság között szokás különbséget tenni. Fontos kérdés, hogy a bíráktól a jog vajon mennyiben várja el az igazság felderítését? A 2000-es évekre világszinten[12] az a tendencia kezdett kibontakozni, hogy a különféle igazság-fogalmak átadták helyüket a tisztességes eljáráshoz való jognak.[13] Ez a fejlődési irány kifejezésre juttatta, hogy bizonyos tekintetben megkérdőjeleződött a korrespondenciaelmélet alkalmazhatósága, vagyis az a nézet, hogy létezik egy, a megismeréstől független világ, amelyről objektív tudásunk lehet. Az igazság felderítésének ugyanis vannak korlátai, így hát a bírói ítéletben megállapított tények nem feltétlenül az igazságot fogják tükrözni. Ennek kivédésre inkább az eljárási formát kell védelemben részesíteni, az eljárás minőségét, mert ez egészen biztosan megvalósítható minden peres eljárás során.

Lényeges továbbá, hogy a társadalmi konfliktusokat nem csupán jogi kérdésként kell értékelni, hanem látni kell erkölcsi aspektusukat is. A büntetőjog ősi időktől fogva olyan terület, amely a jó és rossz közötti feszültséget igyekszik enyhíteni, vagyis a bűnre való reagálás szükségképpen a morális-immorális közötti mezsgyén mutatkozik meg. A (jog)filozófiai irodalomban két álláspont fogalmazódott meg a válaszokkal kapcsolatban: az egyik a liberális nézet, a másik pedig a közösségelvű iskola – ezek mondanivalója kiemelten lényeges a helyreállító igazságszolgáltatás koncepciójának körvonalazásakor.

A liberális tanok, s így az emberi méltóság egyik legnagyobb teoretikusa volt Kant; a szabadság és az egyéni autonómia szorosan összefüggenek, erről értekezik a nagy filozófus a morálfilozófiai írásaiban. Az ember önálló akarattal bíró, szabad lény, aki meg tudja fogalmazni önmagának a kategorikus imperatívuszt. A társadalmat Kant alapvetően konfliktusosnak látja, az emberek adottságai és morális tulajdonságai különbözőek („társiatlan társiasság”).[14] Ahogyan írja: „Az ember egyetértésre törekszik, de a természet jobban tudja, mi tesz jót az emberi nemnek, s viszályt akar.”[15] Kant volt az, aki igen pontosan érvelt a megtorló igazságszolgáltatás mellett; eszerint a büntetés igazságos reakció, mert kifejezi a bűnelkövetéssel kapcsolatban a társadalom rosszallását.[16] Kant mellett szintén liberális elveket vall John Rawls, aki kidolgozta a disztributív igazságszolgáltatásra vonatkozó teóriáját. A szociális igazságosság alapja nála a „(…) disztributív vagy szolidaritás közössége, melyet a kölcsönös előnyök elérése érdekében létrehozott kooperáció eredményei felosztását szolgáló együttműködés formájának tekinthetünk.”[17]

A közösségelvű szempontrendszer ezektől eltérően inkább úgy gondolkodik, hogy a morálisan megalapozott cselekvés fundamentumát a megértésben és a diszkurzivitásban lehet megtalálni. A diskurzusetika szerint így az a cselekvés lehet helyes és igazságos, amelyet egy tiszta (vagyis torzításoktól és uralomtól mentes) vitában az érintett felek akként fogadnak el. Nagy értéke van a szolidaritásnak, ami nem mást jelent, mint hogy a konfliktusban érintett felek egymás álláspontjának megértésére törekednek.[18] Habermas is úgy érvelt, hogy a kommunikáció révén szabad konszenzus kell, hogy szülessen, s méghozzá akkor történhet meg, ha néhány elvet tiszteletben tartanak. Egyrészt fontos, hogy mindenkinek egyenlő lehetősége van a párbeszédben való részvételre; a felek közös nyelvet beszélnek, így elősegítve az értelmezést és egymás szándékának kifürkészését. A felek a folyamatban szabadon érvelhetnek saját álláspontjuk mellett és a másik fél koncepciója ellen. A harmadik feltétel kifejezésre juttatja, hogy a folyamat és annak minden történése erkölcsileg igazolt, hiszen a résztvevők belementek, elfogadták feltételeit és a kimenet hatással lesz rájuk.[19]

Nagyon fontos gondolatokat fogalmaz meg Kerezsi Klára: „A diszkurzív elemzés lehetőségének beemelésével azt lehet nyomatékosítani, hogy a bűnelkövetésről szóló diskurzus (…) egyszerre tartalmaz leíró és normatív elemet, és mindig felkínál egy lehetséges módot a különféle szerepek, ügyek, feladatok megértésére és a viselkedés hozzáigazítására ehhez a megértett valósághoz. Mivel az igazságszolgáltatás is társas tevékenység, és mindig jelen vannak benne (…) rivalizáló értelmezési lehetőségek, az alternatív normák szüntelen konfrontációja egy folytonos alakulásban lévő, heterogén, többértelmű társadalmi valóságot teremt. A vita mint mechanizmus, tehát az a folyamat, amelyben a jelentésadás megtörténik, társas jellegű. (…) A diszkurzív elemzés a helyreállító igazságszolgáltatás hermeneutikai aspektusát emeli ki: azzal foglalkozik, miként értik és teremtik meg egyidejűleg egymással, a valósággal, valamint az általuk megélt valóság leírására csekély mértékben alkalmas jogi nyelvvel folytatott párbeszédben az érintettek az igazság elérésnek folyamatát. Itt is szembe kell néznünk azonban az igazság alapproblémájának kettősségével: annak meghatározásával, hogy mihez viszonyítunk, és azzal, hogy miben áll az igazság maga, azaz mi az igazság természete.”[20]

Ezen gondolatmenet révén egyértelművé vált az igazság-fogalom két oldala, a morális és a jogi igazság megtalálásának dilemmája. A jogi értelemben felfogott igazság arra utal, hogy tiszteletben tartjuk a jog előírásait, aszerint járunk el normakövetés és normaszegés esetén is. Amikor morális igazságról beszélünk, egy szubjektív érzésre összpontosítunk, s észleljük: a jó és a rossz morális szempontból egyensúlyban vannak, nincs kilengés. Az érzés ugyan szubjektív, de mindig egy adott szociokulturális környezetbe beágyazódva tud csak megmutatkozni. A hagyományos értelemben felfogott igazságszolgáltatás (nevezzük ezt megtorló jellegűnek) az egyensúlyi állapotot úgy éri el, hogy tettarányos büntetéssel reagál a rosszra. Amit viszont az alternatív megoldások, így tehát a helyreálltó igazságszolgáltatás is magáénak tud, egy merőben más reakció: nagyobb hangsúlyt helyez a morális igazságra, vagyis az érintett felek (elkövető, áldozat, közösség) szubjektív igazság-élményére. A resztoratív szemlélet célja az, hogy az igazság két fogalma között nagyobb legyen az összhang és hogy mindez a konfliktus lezárása során is dominánsan érvényesüljön. A leírtak alapján úgy tűnhet, a resztoratív igazságszolgáltatás egyfajta etikai szemléletként fogalmazódik meg – s ez talán nem is túlzás. A folyamat értékes eredménnyel szolgál, mert az érintettek önérdekei kollektív önérdekké alakulnak át, ennek a tapasztalásnak pedig hatalmas kohéziós ereje van.[21]

Bűn és büntetés viszonyának tisztázása – Egy visszatérő kérdés megválaszolása

Az ítélkezést a büntető igazságszolgáltatásra szűkítve megfogalmazzuk a következő, a fentiekből is következő kérdést: milyen célt szolgál a normaszegésre reagáló büntetés, egyáltalán elképzelhető-e bűn büntetés nélkül? A jogi kultúrtörténetben a büntetés céljáról való gondolkodás mindig összefonódott a büntetés igazolásáról alkotott felfogással – kiterjesztő értelmezéssel pedig mindezek megmagyarázzák az adott történelmi kor államfelfogását és emberképét is. A büntetést gyakran egyfajta morális kommunikációként ragadták meg, s feltételezték, hogy az elkövető érti a büntetés üzenetét is. A büntetés lényegi tartalmát azonban mindig is a kulturális és társadalmi környezet szolgáltatta.[22] A XIX. század első felében kezdtek kibontakozni azok a nézetek, amelyek gyökeres változást hoztak: Guerry és Durkheim munkássága nyomán egyre inkább előtérbe kerültek a nevelő és megelőző célzattal megállapított büntetések – ez az időszak volt gyakorlatilag a mediációs gondolat hajnala. A determinista felfogás, a közvetítő iskola, a défence sociale mozgalma, a treatment ideológia, a viktimológia és a dekriminalizációs törekvések színesítették a büntetésekről való felfogást, míg nem a XX. század közepén felbukkantak az alternatív szankciók, a sértett megsegítésére törekvő mozgalmak. A büntetőjog területén tehát komoly előzményei vannak a mediációs folyamatnak.[23] A büntetés szükségességével kapcsolatos szakmai vitákat nem az imént említett különféle iskolák, hanem egy kortárs elmélet segítségével szemléltetjük, mivel tökéletesen megvilágítja a resztoratív szemlélet lényegi természetét. E teória közvetlen előzményeként határozható meg Herbert L. Packer koncepciója. Packer leírása az 1960-as évekből származik,[24] amikor igazi újdonságként robbant be a szakmai köztudatba az általa kidolgozott két igazságszolgáltatási modell: a crime control és a due process névre hallgató modellek.[25]

Kent Roach górcső alá veszi a Packer-féle modelleket, megvizsgálja az USA-ban rendelkezésre álló történelmi tapasztalataikat is. Roach a kritikák után kidolgoz egy, a jelen kor viszonyait jobban figyelembe vevő új modellrendszert.[26] Megkülönbözteti a büntetési és a büntetés nélküli modellt (punitive model of victims’ rights and non-punitive model of victims’ rights) – mindegyikben nagy szerepet kapnak a sértetti jogok, jelszavaik pedig a bűnmegelőzés és a helyreállítás. A büntető modellt Roach egy hullámvasúthoz hasonlítja: „(…) megőrzi a bűnözés-ellenőrzési és a tisztességes eljárás modelljének lineáris irányultságát, ahogy a tárgyalás, a büntetés és a fellebbezés felé halad, de az út rázósabb, mivel a büntetőjogi szankció jól dokumentáltan nem képes a bűnözés ellenőrzésére és az áldozatok (…) tiszteletben tartására, amelyek a tisztességes eljárásra vonatkozó követeléseket az áldozatok jogaira vonatkozó követelésekkel szembeállítják.”[27]

A nem büntető jellegű modell lényegét Roach szerint leginkább egy kör segítségével lehet demonstrálni, mely a sikeres bűnmegelőzést a család- és közösségépítés, valamint a helyreállító igazságszolgáltatás eseményei révén szimbolizálja; a hangsúly azon a gondolaton van, hogy az igazságszolgáltatás e felfogása képes az egyéneket közösségként összehozni, mivel érzékeny a társadalmi igazságosság eszménye iránt. Ha egy bűncselekmény megtörtént, akkor ez a képzeletbeli kör a gyógyulás, a kártérítés és a helyreállító igazságszolgáltatás mozzanatait szimbolizálja. Normatív értelemben a körmodell az áldozatok szükségleteit jobban hangsúlyozza, mint a jogaikat, és arra törekszik, hogy minimalizálja mind az áldozattá válást, mind pedig az áldozatok fájdalmát. A modell számára kihívást jelent, hogy bizonyos értelemben átugorja a hagyományos igazságszolgáltatás határait, viszont a felelősséget nem kívánja diffúz módon szétszórni. A büntető modellel ellentétben ez a szemlélet nem akar az elkövetők hibáztatására fókuszálni. Ha egy bűncselekmény végbement, akkor a hangsúly nem a hibáztatáson van, hanem az áldozatnak okozott kár csökkentésén, ezt pedig gyógyítás és kártérítés révén lehet elérni, vagy más néven magának a helyreállító igazságszolgáltatásnak segítségével. Roach azt írja, hogy az a bizonyos kör egyébként akár külső beavatkozás nélkül is bezárulhat, amikor a bűncselekmények áldozatai maguk tesznek lépéseket a gyógyulás érdekében – de sok esetben ez még mindig kevés. A resztoratív szemlélet, így tehát a büntetés nélküli modell azt igyekszik érvényre juttatni, hogy az elkövető felismerje: felelősséget kell vállalnia a bűncselekményért és helyre kell hoznia az okozott kárt, sérelmet.[28] Ahogyan Roach fogalmaz: a folyamatban „(…) az áldozatok játsszák a legfontosabb szerepet és ez visszaadja nekik a hatalom és az autonómia egy részét, amelyet elvettek tőlük a bűncselekmény által. Ők dönthetnek arról, hogy elfogadják-e a bocsánatkérést és a jóvátételi terveket. A büntető jellegű megközelítésben azonban csak a jogalkotók, bírák és adminisztrátorok felé nyújthatják be észrevételeiket, akiknek megmarad a végső hatalmuk a büntetés kiszabására.”[29] A nem büntető természetű felfogás is a ténybeli bűnösségre igyekszik tehát összpontosítani, de feltárja azokat az okokat is, amelyek miatt az elkövető elkövette a bűncselekményt. Roach szerint is ez még egy kevésbé kitaposott útvonal az igazságszolgáltatás számára, de ígéretes és jövőbe mutató.

A resztoratív igazságszolgáltatás szemlélete

Nils Christie kriminológus szemléletesen fejezte ki: a bűncselekmény olyan konfliktus, amely károkat, sérelmeket okoz az emberi kapcsolatokban, a konfliktus pedig az abban érintettek „tulajdonává” válik.[30] Az alapgondolatnak megfelelően a resztoratív szemlélet három alanyi kört vesz tekintetbe, az áldozatot, az elkövetőt és a közösséget, s közöttük kell létrehozni a megbékélést. A várt eredmény többféle megvalósulási formában előállhat, mivel a resztoratív igazságszolgáltatást érvényre lehet juttatni többféle eljárás keretében. Az egyes társadalmakban eltérő modellek kerültek kidolgozásra aszerint, hogy milyen módon vonhatók be a fentebb említett alanyi körök a folyamatba.[31] Bármelyikről legyen szó, mindegyik kapcsán törekedni kell néhány fontos lépés megtételére: a bűncselekmény beismerésére, a jóvátétel feltételeiben való megegyezésre, illetve a jövőbeli magatartásról szóló megállapodás megfogalmazására.[32]

Kiindulásképpen le kell szögezni, hogy a helyreállító igazságszolgáltatás fogalma megragadásában a szakirodalom útkeresése meglehetősen szerteágazó, sokféle meghatározással találkozni, sőt, az is igen releváns tényező, hogy sokak szerint nem is feltétlenül jogi kategóriaként kell kezelni.[33] Sok helyütt felmerül, hogy a resztoratív igazságszolgáltatás egyfajta alternatív, diverziós eszköz, amely révén elkerülhető a büntetőeljárás; vagy a szankciórendszert színesítő intézményként lehet definiálni, esetleg módszerként ragadható meg. Egy biztos: a resztoratív igazságszolgáltatás (restorative justice) fogalmát először Albert Eglash pszichológus-kriminológus használta az 1950-es és az 1970-ben években íródott esszéiben.[34] Eglash az 1957-ben publikált, „Creative Restitution: A Broader Meaning For An Old Term” című írásában úgy fogalmaz: az igazságosság az ún. „első mérföld”, míg a helyreállító igazságszolgáltatás az ún. „második mérföld megtételéről” szól. Az első mérföldet jelentheti tehát – a hagyományos felfogásnak megfelelően – a büntetés, a jóvátétel, a kártérítés, vagy a vezeklés. De az elkövető ezek révén még nem egyenlítette ki vagy váltotta meg a helyzetet, és nem tette jóvá az okozott sérelmeket. A második mérföld lesz a jóakarat és a harmónia teljes helyreállításának tágabb értelemben vett jóvátétele.[35]

A kutatók között egyfajta törésvonalat jelent az a kérdés, hogy milyen tágan értelmezik a resztoratív igazságszolgáltatás fogalmát. Létezik az ún. purista megközelítés (képviselője Paul McCold), amely szerint a perspektíva legyen holisztikus, ennek eredményeként egyenlő hangsúly helyeződik az áldozatra, az elkövetőre és a közösségre is. A másik álláspont (Gordon Bazemore és Lode Walgrave állnak ki e nézet mellett) az ún. maximalista koncepció, amely azt vallja, hogy annyi embert kell kielégíteni a resztoratív folyamat során, amennyit csak lehet. Ez egy igen tág felfogás, hiszen minden eljárást resztoratívnak tekint, amelynek célja a bűncselekménnyel okozott kár valamiféle megtérítése. Nem szükséges ugyanakkor, hogy az elkövető bekapcsolódjon a folyamatba.[36] Ez a két szélsőséges álláspont kiválóan illusztrálja azt a hatalmas kérdéscsomagot, amely minden kutatót foglalkoztat: kit kell bevonni az eljárásba, fontos-e a közösség szerepe, önkéntes-e a folyamatban való részvétel, szerephez jut-e a büntetés, van-e relevanciája a reintegratív szégyennek, ki dönt, s kell-e döntenie egyáltalán, stb.

Érdemes utalni a külföldi szakirodalomban fellelhető resztoratív igazságszolgáltatás-megközelítésekre. Tony Marshall eljárásként határozza meg, amelynek különlegessége az, hogy valamennyi érintett együttesen hoz döntést arról, mit kezdjenek a bűncselekmény hatásaival és esetleges jövőbeni következményeivel. Howard Zehr is eljárásként ragadja meg, s hangsúlyozza a bűncselekmény miatt jelentkező különféle károk, igények, kötelezettségek kezelését, rendezését. Szemléletes továbbá Carrie Menkel-Meadow értelmezése is, aki az igazságszolgáltatás 4R-jeként írja le: a resztoratív igazságszolgáltatást ennek megfelelően a kijavítás (repair), a helyreállítás (restore), a kibékítés (reconcile) és a reintegráció (reintegration) jellemzi.[37]

Amikor helyreállító igazságszolgáltatásról esik szó, jusson eszünkbe Braithwaite alábbi gondolata: „A bűnözés lehetőség arra, hogy (…) a bűnözéssel szemben kegyelemmel szálljunk szembe, amely az emberi életet a szeretet és az adakozás útjára tereli.”[38] Az idézet kifejezi mindazon pozitív üzenetet, amelyet a resztoratív szemlélet magában hordoz, s melyeket a dolgozat négy fejezeten keresztül, több aspektusból bemutatni igyekezett. Elmondható, hogy általánosságban a büntetés ultima ratio jellegével és a szabadságelvonás kivételességével függ össze az a kérdés, hogy az állam milyen határok között enged teret a felek konfliktusfeloldásának.[39] A büntetőjogi szankció szerepe a jogi és erkölcsi normák épségének fenntartása, de csak akkor, amikor más jogágak szankciói már nem tudnak segíteni. Ezen alkotmánybírósági gondolat függvényében kell tehát megérteni azt, hogy a mediáció intézménye is pont ezen követelményt kívánja érvényre juttatni.[40]

A jogrendszereknek szükségük van mind a hagyományos, mind pedig a resztoratív igazságszolgáltatás fenntartására, ápolására, s a diszfunkciók kiszűrésére. Felesleges ugyanakkor arról vitát nyitni, hogy melyik az igazságszolgáltatás optimális útja. Helyesen mutat rá Tóth Mihály: be kell látni, hogy egyes társadalmi csoportok és egyes konfliktus-típusok különböző büntetőjogi eszközökkel kezelhetők, így tehát megfér egymás mellett mind a hagyományos, mind pedig a resztoratív szemlélet.[41]

Összegzés

A hagyományos büntetőjogi felfogás az elkövetett bűncselekményekre elsősorban megtorlással és büntetéssel reagál, míg a helyreállító igazságszolgáltatás célja a konfliktusban érintett felek közötti párbeszéd elősegítése, a károk jóvátétele és a társadalmi harmónia visszaállítása. E koncepció kifejezi továbbá, hogy az igazság nem csupán objektív megismerés kérdése, hanem társadalmi és erkölcsi dimenziókkal is rendelkezik, s az igazságszolgáltatás számára feladat, hogy az áldozat és a közösség érdekeit is figyelembe vegye. Kétségtelen, hogy a helyreállító igazságszolgáltatás számos előnyt kínál: elősegíti a megbékélést, csökkenti az ismételt bűnelkövetést és hozzájárul a közösségi kapcsolatok megerősítéséhez. Mindezeket figyelembe véve megállapítható: a helyreállító igazságszolgáltatás egy ígéretes alternatívája lehet a büntető igazságszolgáltatásnak, amely a konfliktusokat nem pusztán jogi, hanem társadalmi és erkölcsi szempontból is kezeli. A két rendszer nem feltétlenül zárja ki egymást, hanem egymás mellett is működhet, biztosítva ezzel a jogrendszerek rugalmasságát és hatékonyságát.