DICTAMEN CIVILIS

időszakosan megjelenő online tudományos folyóirat

Impresszum:
Szerkesztő, üzemeltető: Dr. Richter Viktória
Kiadó: Dictamen Civilis Folyóirat
Elérhetősége: [email protected]

HU ISSN: 3003-969X

*   *   *   *   *


2025/1 - BJHF 2025


A tanulmány a Brenner János Hittudományi Főiskola
kutatási szervezetének 2025-ben szerveződő kutatási programja
keretében jött létre.



Josef Kentenich Életpedagógiája
Fordította: Makk Zoltán


Fordított mű szerzője: Herbert King

A mű címe: Seelsorge als Dienst am Leben aus dem Sicht Joseph Kentenichts. Vallendar Schönstatt 2000
Önzetlenül mások életÉt szolgálni
(Életpedagógia)
(335-356. oldal)


Pedagógia az élet és a cél felől tekintve


Az előzőekben megkíséreltem a mozgalmi és a bizalmi pedagógiát megkülönböztetni anélkül, hogy ez igazán sikerült volna. Az 5. pont alatti szövegek a kentenichi gondolkodás számára központi „élet” címszó alatt a két aspektust együtt szemlélik. Tehát pedagógia, mint az élet szolgálata és szolgálat az élet felől szemlélve. Az életben a célt már kitűzöttnek tekintjük. Fel kell ismerni és szolgálni kell. Emlékezzünk a második súlypontban, a 7. pontnál az ideálról és a „illendőségről” mondottakra.
A 4. SÚLYPONTBAN nagyon részletesen taglaltuk az „élet” témát. Ott főképpen a valóság kentenichi nézőpontjáról volt szó. Ebben az 5. súlypontban a kentenichi nézőpontnak megfelelő pedagógiai gyakorlata van.  Ez a két dolog (nézőpont és gyakorlat) természetesen nem választható el egymástól, de megkülönböztethető.
Az önzetlenségnél nem arról van szó, hogy az ember éjjel-nappal teljes odaadással dolgozik, a neveltjeinek pedig egyáltalán nem ad esélyt az önálló cselekvésre vagy egyáltalán valamit maguk fedezzenek fel, kibontakozhassanak. Meg nem is arról, hogy az ember ne kapna semmit. Az ilyenfajta önzetlen szolgálat hideg és távolságtartó. A saját magunk érdekeit mégis újra meg újra fel kell áldozni a másik javára. Vö. egészében: „Önszeretet és önzetlenség” megtalálható itt: Szöveges áttekintés, 2. kötet, 2. pont.
A késztető pedagógia kifejezés kellően elterjedt. Adott esetben mindkét dolgot jelentheti: folyamatos célirányosságot éppúgy, mint az élet immanens dinamikából adódó fejlődését.
Ez határolja el az állapotpedagógiától, ahogyan a hagyományos pedagógiát nevezi.
Bibliográfia: Herbert King: Seelsorge als Dienst am Leben aus dem Sicht Joseph Kentenichs. Vallendar Schönstatt 2000.
(Mivel Kentenich a schönstatti apostoli mozgalom megálmodója és megvalósítója, így pedagógiáját a jelen szövegben „mozgalmi” vagy „késztető” pedagógiának fordítottam. A „Bewegung” szó jelenti a mozgalmat, de jelenthet késztetést, ösztönzést is. Jelen esetben a kettő tulajdonképp ugyanazt jelenti. A fordító megjegyzése.)


5.1 pedagógia az élet felől


Forrás: Der Heilige Geist und das Reich des Lebens (1930), 180-182
Ha jól figyeltek, beláthatják, hogy fennáll a veszélye annak, hogy – nemcsak a fiatalok, de mi, idősebbek is – áldozatául esünk annak, amit a címszó sugall. Ez pillanatnyilag az egész mozgalomban a legaktuálisabb: Hogyan adhatjuk tovább a fiatal generációnak a nagy gondolatokat? Ezért kezdtük el újabban a noviciátust a többi nővértől különválasztani. Ez annak a művészete, aki a mozgalmat vezeti, hogy azt olyan formába öntse, ami éppen van, vagy kialakulóban van. Ezért szeretném, hogy azok, akik tehetségesek, komolyan megfontolják, hogyan adjuk tovább az ösztönzőúton az egész rendszert. Ezt lassan alakítottuk ki magunknak. Ez valami egészen új volt számunkra és lépésről lépésre fedeztük fel, mi van kialakulóban. De most jön valaki, aki semmit nem tud a szövetségről, és azonnal mindent elmondunk neki. Sőt ezt láthatják Önök a papjainknál is, akik csak később csatlakoztak a szövetségbe. Úgy gondolják, hogy ők ezután továbbadhatják a dolgokat? Nem. Csakis akkor, ha a kis kápolna már élménnyé válik számukra.
Hogyan tanítsuk meg a mindenkori rendnek az ösztönzőúton mindazt, amit kidolgoztunk? Ez igazán nagy probléma Mária nővéreink számára. Az újak ezt a nehéz anyagot még egyáltalán nem tudják feldolgozni. Lassan nőttünk fel, és minden alkalommal az előadások adtak válaszokat problémáinkra, melyeket magunkban hordoztunk… Nekem nem igazán érdekem már, hogy üléseket tartsak, ha nem vagyok tudatában annak, hogy az anyag kidolgozásra kerül, megmunkálva és darabjaira szedve, különben csak játék az egész. Akkor én sem nagyon hiszek a lelkesedésben.
Ha az egészet más formulára, szabályra vezetem vissza, akkor az a következő: A program így hangzik: Nem csak elméleti, hanem az embert figyelembe vevő, emberarcú pedagógia. Sokszor mondtam már, hogy nagy koponyám van, ez azt jelenti, hogy ezt az összes nagy igazságot fejben kell tartanom. Azokat a gondolatokat/ igazságokat, amiket megosztok/ tanítok/ elhintek, elcsöpögtetek, azt a hallgatósághoz kell igazítanom. Ez a pedagógus, a nevelő, a tanár mesterműve.
Persze megvan a veszélye, hogy mi magunk mindig alulmaradunk. Nekünk mindig magunknak kell növekednünk. Amit viszont elcsöpögtetek, azt mindig formálnom kell. És ez nehéz.
Még egyszer mondom, ez egy olyan probléma, amelynek nagyon gyorsan az egész mozgalmat foglalkoztatnia kellene. Mivel azonban az ifjúságunkról beszélünk, azt hiszem, mondhatom, hogy a nehézségek még sokkal nagyobbak, mint ahogyan azt az imént említettem. Önök kihallják mindebből, hogy a fiataljaink ellentétben a nagyjainkkal, a mozgalomban nőttek fel. Most viszont, egyedi módon, ismét egy egészen új ifjúság nő fel. Talán egyáltalán nem is tudjuk, hogyan ívelünk át az életünkben olyan időket, melyekhez korábban évszázadokra volt szükség. Tudják, mi áll most előttünk? Sajnos – szándékosan mondom: sajnos – most  a folyton mozgásban lévő, változó, energikus ifjúság egy megkötözött, függő ifjúság szintjére süllyedt le. Berlinben és Marburgban most nagy konferenciák voltak. És tudják, mi fogalmazódott meg az összes irányzat szerint? Egybehangzóan lemondtak az ifjúságról. Én így fogalmaznám meg:
Az ifjúsági mozgalom tömegáramlattá vált. Az ifjúsági mozgalom a mozgalom kifejezett karakterével el lett temetve; csupán mint kis patakocska, erecske folydogál tovább.
Mi a szövetségben nem akarjuk hallani, hogy nekünk csupán egy időhöz kötött feladatunk az ifjúsági mozgalom. Bennünket időseket az ifjúság ébresztett fel. Az ifjúsági mozgalom nem nőtt volna tömegmozgalommá, ha vezetőkre talált volna. Az egész ifjúsági mozgalom, amilyenné vált, nem más, mint egy nagy csalódás. Itt érezzük a  meg nem élt, a meg nem tapasztalt élet törvényét. Amikor egy új generáció jön, olyat akar megélni, amit az idősebb generáció nem élt meg. Ezért van az, hogy kevés olyan gyerek van, aki az apja foglalkozását akarná tovább vinni. Az ellenkezőjét nem élték meg, ezért akarja ő azt megélni. Ha az ifjúság vezetőket kapott volna, akik felnőttek volna hozájuk az ő szintjükre akkor nem fordultak volna elő ezek a szélsőségek. Nos, az előtt a tény előtt állunk – ifjúságunk. ifjúságunk érdekében ennek tudatában kell lennünk ezt teljesen világosan tudnunk kell –, nagyon rövid időn belül teljes áttörést kell hozni a szellemi életben. Ez az áttörés a következőben áll: ifjúságunk ismét elkötelezett és többé-kevésbé hálás, ha követhet valakit. Így az egyik oldalon egy darabka ösztönzött ifjúságot látnak, a másik oldalon felnő egy ifjúság, mely újra kötődni akar.   


5.2 A nevelés, mint az élet szolgálata


Forrás: Előadások 1963, 3, 42-45
Miközben itt ennyire az életről, az élet szolgálatáról beszélek, hadd utaljak arra, mit is nevezünk önmagában nevelésnek. Pater familiasként[1] mindig nevelő vagyok. Természetesen nem úgy, hogy én állandóan szaktekintély (szakbarbár) vagyok. Nem így kell érteni. Teljes lényemnek a kisujjam hegyéig paternitást kell sugallnia Nem tudom másképp csinálni. Nem úgy, hogy állandóan beszélnem, szövegelnem kell. Egyszerűen az egész lényem ilyen. Nézzék ebből a szemszögből a kérdést, – hiszen mi kimondottan egy nevelői, nevelési és apostoli mozgalom vagyunk – mit értünk nevelés alatt. (…)
Úgy érzem, értjük egymást. Hisz az intellektuális élet is élet. Nem úgy van tehát, mintha ez csupán csak holmi ötlet/tézis lenne. Hanem az „élő kapcsolattartás”[2] definícióját sokkal átfogóbban kell érteni. Az élő kapcsolat ezt jelenti: az enyéimben mindben élet rejtőzik. És tudnom kell, az életnek melyik formája rejtőzik bennük. Ez megint ugyanaz a gondolat, melyet már korábban kiemeltem: közülünk mindenki egy külön kincsesbánya. Ezt ne frázisként fogják fel. Nem vagyunk olyan rosszak az eredendő bűn által, mint ahogy azt gyakran hisszük. Nagyon sok jó rejlik még bennünk és mindenkiben – kiváltképp bennünk, akik eddig is bizonyítottuk, hogy oda tudjuk magunkat ajándékozni, mégpedig nemes módon is. Ez azonban általánosan érvényes, még ha a legelvetemültebb embert is nézzük az utcán. Hiszen ez volt Don Bosco főbenjáró tette. Mindig a kiindulási pontot kereste, újra és újra: Hol van itt valami nemes hajlam, ebben és ebben, még a bűnözőben is? Ezt belülről vallásosan magamban kell hordoznom, meggyőződésemnek kell lennie. Tehát nem mindent elátkozni, ami nem olyan, mint én vagyok, aki nem úgy gondolkodik, ahogyan én.
Még egyszer belemennék részletesebben a fogalomba: „élő kapcsolattartás”. Azt mondom: mindenkiben benne rejlik az élet, és ha nem az élet, akkor az életre való képesség. Élő kapcsolattartás: van kapcsolódásom. Nem csupán a külvilág felé,  az nem elég, hanem az élettel, mondjuk ki, az élet áramlásával, mely akarva vagy akaratlan – használjuk ki – a közösségünkön keresztüláramlik. Ezt feltételezzük. Vagyis mindent az életre fordítunk.
Éppúgy, mint amikor az istenképünkről beszélünk: az Élet Istene.
Így kell magunkban az életre tekinteni. Ne dobjunk el ezért ötleteket. Ha pontosabban szabad körvonalaznom, ez azt jelenti: az életnek, mely bennem rejlik – tehát nem elsősorban és főleg nem kizárólagosan a tudás – az életnek, mely bennem rejlik, keresztül kell mennie mindenki életén, akikért tennem kell, akikért dolgoznom kell. Ezt az életáramlást viszont mindig annak az élete táplálja, aki az én társaságomban van. Az áramlat, mely belőlem ered, felfogja azt az áramlatot, mely minden egyénben van. És az áramlat megy tovább egyénről egyénre, majd újra visszatér hozzám, majd köröz tovább és tovább. Ugye, ha Önök ezt így, ilyen egyszerű formában hallják, nem fog nehezükre esni érezni, milyen igaz ez önmagában; kétszeresen azért, mert azok a típusok, akiket legerősebben gyújt meg az élet, tudj’ Isten hogyan, talán tehetségesek is, de ami őket belülről meggyújtja, mi az? Az élet szikrája, mely keresztülmegy itt is, ott is.
Valószínűleg ez volt az, ami Önöket az első héten belülről olyan mélyen nyomasztotta: nem volt áramlás. Ugyanígy fordítva is. Valaki ül mellettem és azt érzem: igen, itt minden kiszáradt, „a föld puszta és üres” – érzem. Milyen nehéz ez, hogy az ember tudja és érezze ezt a kölcsönös kapcsolatot/kapcsolódást! És önmagában ez kellene legyen a mi közösségre nevelésünknek az értelme, hogy tényleg engedjük magunk között keringeni az élet áramlatát és engedjük, hogy vigyen bennünketez az áramlat, de megteremteni is segítsük ezt az áramlást. Célként az is rendkívül értékes, hogy egy időre lebontsuk a falakat és az életet hagyjuk kívül szabadon áramlani. Az áramlatnak közöttünk áradnia kell, áradnia kell tovább.
Hadd színezzem ki egy kicsit filozofikusan az előadott egyszerű gondolatot. Emlékeztetnék mindenkit arra, hogy a nevelés legmélyebb valójában teremtő funkcióval bír. Ismét egy nagyon fontos kifejezés: a nevelés teremtést jelent. És mit értünk teremtésen a fizikai rendben?
Ha nevelésről beszélünk, az inkább olyan teremtés, mely a szellemi rendben történik. Mit értünk nemzésen vagy teremtésen? Boethius régi definíciója így szól: „Productio viventis e vivente principio conjuncto in similitudinem naturae[3]. Ha pontosabban megfigyelik, a mondat, melyet Alban Stolz[4] használ, csak egy populáris visszaadása ennek a tudományos definíciónak.
„Productio viventis e vivente”. Mit jelent ez? Életet nemzek. De miáltal? Az életemmel való kapcsolat által. Az életáramlat körülöttem, mely az én életemmel van összekötve. Productio viventis – vagyis valamit, méghozzá életet teremtek. Mi által? Productio viventis e vivente principio conjuncto – vagyis az életáramlat, mely belőlem ered, újra meg újra tovább áramlik, itt is, ott is az élettel találkozik. In similitudinem naturae – mit jelent ez? Megteremtem másokban az életet, mely bennem hat. Most viszont őszintének kell lennem – testvéreim, beosztottjaim is továbbadják az élet áramlását. Én is kapok tőlük életet, ők is részesei a teremtésnek. És Önöknek ezt mindig őrizniük kell, hogy belül ne sértsék meg az alázatot, a tiszteletet és az igazságot. Úgy gondolom, itt egészítették ki egy kicsit a „tekintély” gondolatát mindenféle irányba, és itt mélyítették el egy kicsit.  


5.3 az élet észlelése


Forrás: Az 1964. november 20-ai beszéd
In: An seine Pars motrix, 2 (1964), 138-139
Az élet megfigyeléséről az „Áttekintés” különböző helyein volt szó. Utalnék a 2. SÚLYPONT 5, 11. szövegére, valamint a 3. SÚLYPONT 3.9-3.12. szövegére. A továbbiakban a „megfigyelés” folyamatát speciálisan pedagógiai összefüggésben olvassuk.  
Minden, ami a nevelést érinti: először is: megfigyelés. Ebben különböznek a korábbi kurzusok azoktól a kurzusoktól, melyeket később tartottak. Ha a család teljes eszmetörténetét kísérni akarják, elég, ha azokat a kurzusokat tanulmányozzák, melyeket én tartottam. Azok soha nem képezték vita tárgyát. Ez mindig válasz a problémákra, melyek részben egyéni lelki pásztorkodással, kis csoportokban oldódtak meg.
Ezért kellett a kurzusoknak lelkesíteniük. Ez nem az a megfogalmazás, amelyik fellelkesít. Jobb megfogalmazást kellene találni, egy objektívebbet. Ha a terciára gondolnak, melyet tartottam Önöknek, itt minden csak arra válasz, ami ott problémaként éppen jelen volt. Mindig van benne egy általános irányvonal.
Honnan tudom? Hát éppen ez az! Amit korábban egyvalaki egyedül tett, azt Önöknek ezután csapatban kell tenniük. Hogyha megkérdezik: Mely áramlatok vannak most itt? Ha Önök nem tudják megtenni, vagy nem teszik meg, akkor holnapután egy faipari társaságuk vagy kőtársaságuk van.
Én mindig úgy csináltam: hogy mindig megfigyelem, mi volt a lelkekben. Aztán megfontolom: Igen, na mi is ez? Az Úristentől való? Hogy van ez másoknál? Összehasonlítottam: Hogy megy ez keresztül az évezredeken? Hogy van ez időben? Ezt régen mindig csak egy valaki csinálta.
Majd metafizikailag kifeszítve. És ezek lettek aztán a későbbi kurzusok. Ez metafizikailag mind egy gyökérre vezethető vissza.
El kell azonban képzelniük: Amikor a kurzusokat tartottam, ez nemcsak mintha, hanem ez így is volt: egyfelől ismertem sok embert, másfelől egy egyedülálló képességet. Amikor van egy ember előttem, az egyedi, akkor azonnal megragadom, ami élő benne. Ehhez csupán a szeme felcsillanására vagy valami hasonlóra van szükség. Ekkor a teljes közösséget is látom magam előtt és rögtön reagálok is rá. Ez majdnem olyan, mintha azt mondanám: van egy vízzel teli vödröm. Itt van a vödröm, most mondok egy igazságot, majd felaprítom ezt az igazságot, ennek így, annak úgy, amannak amúgy. Végül a nevelőmunka nagyrészt teljesítve van.[5]
Ha ezután látom az egész képződményt, akkor ügyelni kell arra, hogy az ember egyáltalán lássa a gondolat menetét, mert ezt mindig alkalmazzák itt, itt, itt és ott. De soha nem veszítem el a fonalat. Ahhoz túl metafizikus vagyok. Az eszme, az mindig stabilan megvan, akkor is ha csak háromnegyed óra múlva térnék vissza rá, mert elvesztem, erre, emerre, vagy arra vagy amarra. Különben a módszer önmagában már egyedi.

 
5.4 A lelki élet


felvétel – vizsga – támogatás – vezetés
Forrás: Az 1958. január 8-ai levél
Legjobb, ha úgy csinálom, hogy a saját tapasztalatomra utalok. Talán már ez a címszó is elegendő. Hiszen tudják Önök jól más forrásból, hogyan szoktam én cselekedni.
Mélyen magamba szívtam bizalmasaim lelki életét, megvizsgáltam, mennyire hatotta át őket Isten, támogattam, amit igaznak véltem, és minden értéket lassan a közösségbe vezettem. Látszólag olyan csúf volt ez a munka, amennyire csak lehet, kifelé alig volt észrevehető, mégis utólag úgy kell felfogni, mint egy alkotóműhelyt, amiből minden  lett.
Az Önök esetében a munka igen könnyen ütközhet a stílussal, hiszen Önök általában körvonalakban a végső célt tartják szem előtt, és mert Önöknek olyan emberekkel van dolguk, akik már egy kiforrott lelki életet vallanak, mely látszólag Isten kegyelméből a közös célnak van alárendelve. Ilyen esetekben mindent nagyon komolyan kell venni, ami feltör a lélekből, és lassan arra kell nevelni, hogy az egyén cselekedjék a közösségben, aktív részese legyen a közösségnek,  amit Isten színe előtt helyesnek gondolt, talált.


5.5 Késztető és bizalmi pedagógia


Példa Schönstatt történetéből
Forrás: 1949-es tanulmány, 47-49., 72-73.
A schönstatti mozgalom első vizitációjának idején (1949) az intenzív ráhangolódás folyamata zajlott Kentenich atya álláspontjára, aki egyszerre volt alapító, tekintély, nevelő, istenhívő atya. Ő különböző kifejezési formákat talált. J. Kentenich számára ez egy érdekes mozgalmi/késztető és bizalmi pedagógiai folyamat volt. Az egyházfelügyelő számára, aki az ilyen dolgokat nem ismerte, néhány dolog nehezen volt érthető. Ezeket meg is jegyzi a látogatói beszámolójában. Erre J. Kentenich többek között pedagógiai módszerének rövid magyarázatával válaszol.
Innen nézve világos fény esik az atyai eljárásokra[6], melyekről a „beszámoló” szól. Ezek nem jelentenek mást, mint a mozgalom útján újra és újra önként vállalt engedelmesség a családfővel és bármely odarendelt tekintéllyel szemben. Kezdettől fogva így lett kigondolva és így is lett értékelve. Az a család, amelyik az elképzelhető legcsekélyebb jogi kapcsolatokat ismeri, az ilyenfajta áramlatokra van utalva. Ha nem így, nem eszerint  működik, akkor kiteszi magát a megkövesedés vagy az elidegenedés veszélyének.
Ahol valóban az élet uralkodik, ott állandóan feszültségek vannak, apály és dagály váltakozik. Olykor a hullámok a partig tajtékzanak. Így volt ez nálunk mindig és így is marad.
Ezért beszélünk nem csak késztető, hanem bizalmi pedagógiáról is. A késztető, vagy mozgalmi pedagógia a mozgalom útján világosan felismert célok felé vezet. A bizalmi pedagógia szándékosan engedi a gyeplőt, akkor is, ha magasra csapnak a hullámok. Nem csak az emberben rejlő jóban és a közösség hálózati törvényében bízik és nemcsak arra épít, hanem Isten kegyes vezetésében is. Igazából a teljes helyzetet mindig szem előtt tartja, de szívesen marad a háttérben, csak akkor avatkozik be, ha feltétlenül szükséges.[7]
Mindezt teljességgel számításba vesszük a mi atyai vagy engedelmességi irányvonalunkban. A család feje tartja erősen kézben a gyeplőt. Ha átmeneti feszültség járja át a család „testét”, az módszertanilag vagy fejlődéstörténetileg magyarázható. Ez teljes mértékben a nevelési módszerünkben rejlik. Ezzel mindig számolnunk kell.
Ezért ha az S. 1 „beszámoló” (1. oldala) hibás fejlődésről beszél, aminek tényleg adódnia kellett, akkor nem látja világosan a helyzetet. Elutasítja, amit mi első rangú teremtő életelvnek nevezünk és törekszünk rá. Ez abból fakad valószínűleg, hogy ő az állapotpedagógia szokásos mércéit vetíti egy olyan családra, melyet a késztető pedagógia szerint irányítanak. (…)
A világ jövőbeli fejlődése, mely már alig ismeri a távolságokat és a legtávolabbi kontinensek emberei könnyen és gyorsan kapcsolatba kerülhetnek egymással, s ezért állandóan változó kapcsolatokra, nem pedig állandó formákra számíthatunk, aligha mondhat le erről a bizalmi és késztető pedagógiáról. Az egyháznak is előbb-utóbb behatóbban foglalkoznia kell ezzel, saját érdekében. Úgy tűnik, már ma szembekerült ennek szükségességével. (…)
A bizalmatlanság nő, amint az ember megkísérli az egyes elé helyezett bizonyítékokat lelkiismeretesen és gondosan megvizsgálni. A fő érv az atyai eljárások körül mozog. Két oldal múlva térünk ki értékelésére. Most mindenekelőtt a kialakulásáról van szó.
A „beszámoló” így szól: A látogató nem tud ellenállni azon aggodalmának, hogy az utóbbi idők áramlatai, melyek úgyszólván kivétel nélkül H.P. Kentenich személye és 1942. 01. 20-a körül mozognak, javarészt nem az „egyszerű” nővérek soraiban alakultak ki, hanem befolyásos, ám egy megmagyarázatlan gyerekességben megrekedt nővérek viszonylag kis száma vezette be és adta tovább ügyesen. [8] A nővérek nagy része különbözőképpen reagált: erre egyesek (a hangadók) lelkesen elfogadták, mások (az önállótlanok) ellenállás nélkül hagyták magukat belerántani; megint mások azon fáradoztak, hogy belső gátlásaik ellenére becsülettel együttműködjenek; nem kevesen belül nemet mondtak és csak a család zártságára való tekintettel csinálták látszólag velük. (8.o.) (…)
A hibákat nem lehet elkerülni. Újra és újra előfordulnak. A kirajzolódó reakció a pedagógus számára a világ legtermészetesebb dolga. Minden küzdelem az ideális kurzusért ugyanazt a képet mutatja. Ilyen alkalmaknál emelkednek ki a nagy elmék. Egymásra találnak. Feleszmélnek.
Hiszen éppen ez a célja a mozgalmi/késztető pedagógiának. Felmerülő vagy szándékosan előidézett krízisek által döntéshozásra késztetni. Az ilyen „krízisek” az önállóság kifejezései, eszközei mind az ítéletben, mind az életben és a cselekvésben.
A szocializmus és a kommunizmus a maga módján gondosan kidolgozta ezt a krízisteóriát. Ha ennek értékeit lassan nem sajátítjuk el, követőinket nem felfegyverezve küldjük a jövőbe. Utunkat romok fogják jelölni.
Forrás: 1949. március 9-ei levél Stein felszentelő püspöknek[9]
Az átadott anyagok révén excellenciája abba a helyzetbe került, hogy bepillantást nyerhet egy olyan birodalomba, melyet késztető pedagógiával irányítanak. Ugyan sok az apály és a dagály, az áramlatok igen gyakran ütköznek a térben, de a lelki hajlamok egészsége mindig időben nyugvópontra és egyensúlyra talál. Így volt ez eddig mindig és így is marad, amíg az irányítási módszerünk így marad.
Egy alkalommal különösen magasra csaptak a hullámok, mert én szándékosan visszahúzódtam, mert a külföldi provinciák önállósodásával szokatlanul feszült pillanat jött el, és mert egy idegen, az uraktól származó ötletet meggondolatlanul vettünk át. Annál biztosabb most az újonnan megszerzett birtok. Jó volt, hogy Excellenciája éppen ebbe a helyzetbe nyert bepillantást, így könnyebben lehetett tanulmányozni a mozgalmi pedagógia törvényszerűségeit.
Minél inkább engedi, hogy hasson Önre, annál erősebben meg fog győződni róla, hogy mennyi személyes szabadság uralkodik mindenütt, és sokkal inkább áttör, mint más közösségekben, legyen szó egyénekről vagy csoportokról, filiálékról, kurzusokról vagy provinciákról. Ha átmenetileg egyfajta erőszak akarna szétterjedni bizonyos áramlatokban, akkor azonnal jön magától egy ellencsapás. Ez a nagy feszültség törvénye, amit mi az isteni világkormányzásból lestünk el, és amit az egyház – a Rómából való központi irányítással – mesterien kézben tud tartani. Amíg egy világos fő mindent át tud látni, erős kézzel áll az egész fölött, anélkül, hogy a hullámokat idő előtt akarná elsimítani, addig ez a feszültségi elv gyümölcsöző életelv.

 
5.6 „kanyarok és hullámmozgások”


Forrás: 1964-es tanulmány, 5
Aki a mi nevelőotthonunkban otthon van, aki a mi ideál- és mozgalmi pedagógiánk egyedi módszerébe beleélte magát, az megfigyelése és tapasztalata alapján tudja, hogy egy élő közösségi mozgalom sem folyik mindig egyenes vonalban, még akkor sem, ha utolsó elveikig feloldhatatlanul ragaszkodik és biztos azokban. Sokkal inkább, – mint egy pezsgő élet –, természeténél fogva, kanyargó, hullámzó, visszafelé és előrefelé mutató fázisokban fog megvalósulni. Végső soron minden hullámív – csapódjon az mégoly viharosan is a messzeségbe – újra önmagába tér vissza. A késztető pedagógiában az élet ideiglenesen átbukik a parton túlra is. Ennek ilyennek is kell lennie, ha az ember nem akarja erőszakkal visszatartani. Ha azonban az ember időt ad és csak bizonyos szabadságot, akkor az ember magas őrtoronyban áll és megfigyelheti onnan óvatosan az apályt és a dagályt és kézben tarthatja az irányítást, még ha lazábban is, amíg le nem csillapodik a tajték. Egészséges mértékre talál, és előbb vagy utóbb visszatalál eredeti természetes medrébe.
Ez érvényes az új asszonykép begyűrűzésére is.[10] A múló tajtékzó hullámverést vagy a túláradó áthágásokat kezdettől fogva nem hibaként és kudarcként kell felfogni, sokkal inkább egy egészségesen gyöngyöző élet érzelmi kifejeződéseként. Ezt mindig gondosan figyelembe kell venni, ha nem akarunk elfogultan ítélkezni, vagy igazságtalanok lenni.


5.7 A „LEHETŐ LEGSZÉLESEBB MOZGÁSTERET” AZ ALKOTÓ ERŐKNEK


Forrás: 1952/53-as tanulmány, 55.
Az alábbi rövid szövegek különösen jól kifejezik az életpedagógia vonatkozásait.
Ebben a természetfeletti életfolyamatban és életformában a lehető legszélesebb mozgásteret és a legtágabb kibontakozási lehetőséget biztosítottuk a gazdagon áramló, alkotó erőknek, és normaként kizárólag az emberek és a dolgok létstruktúráját, továbbá a jelenkori eseményekben és a lelki viszontagságok közepette Isten irányítását és rendelkezéseit vagy a nyitott ajtó törvényét hagytuk érvényesülni.[11]
Forrás: Krönungswoche (Koronázási hét), 1946, 169.
Az életnek hagyjuk meg, hogy mutasson irányt nekünk, azt azonban nem engedhetjük meg neki, hogy kizökkentsen bennünket, ellenben mindent, amit az élet mond, vezessünk vissza egy nagy ideára, az utolsó nagy létstruktúrára.

[1] Itt Kentenich arról a tekintélyről beszél, melyet szívesen lát pater familiasként (családapaként) vagy mater familiasként (családanyaként). Ennek mindig kell és szabad nevelőnek is lennie. És fordítva is érvényes: minden nevelőre egyfajta „apaként” vagy „anyaként” kell érzékelni. Ld. 9. SÚLYPONT.
[2] A kentenichi életmű számos helyén megtalálható ez a „definíció”.
[3] Élők létrehozása, megteremtése egy élet-princípiummal való kapcsolattal, melynek eredménye egy hasonló természet. Ezt a biológiából és a házasságból átvett mondatot alkalmazza Kentenich a nevelés lelki-szellemi folyamatára. Nagyon gyakran idézi.
[4] Az „élő kapcsolattartás” kifejezést Kentenich Alban Isidor Stolztól (1808-1883), jelentős teológustól, népi írótól veszi át. Ld. Linus Bopp: Alban Stolz als Seelen- und Erziehungskundiger. Düsseldorf, 1925.
[5] Vö.: Ennek a SÚLYPONTNAK a 4.3-as szövegével.  
[6] Annak az  évnek a mozgalmi és bizalmi pedagógiai történéseinek lényege Kentenich atya „felfedezései” voltak apaként. És ez a felfedezés különböző „avatások” és „eljárások” során került be az Istennel való kapcsolatba.
[7] Mivel ez a szöveg különösen kiformáltan és világosan domborítja ki a bizalmi és a késztető/mozgalmi pedagógia közötti különbséget, ezért ismétlem meg itt még egyszer.
[8] Jelenleg ebben az összefüggésben a bizalmi és késztető pedagógiának egy különösen jó példájáról van szó. Minden kívülről jövő szkeptikus az ilyen közösségi folyamatokkal szemben. Az emberek a letisztult objektivitás ideáljából indulnak ki. Nem pedig a lelki folyamatok organikus-egyoldalú dinamikájából, melyek egyéni törvényszerűségek alapján fejlődnek (Vö.: A fejlődés törvényei)
[9] Amit Kentenich atya az Epistola Perlongában (1949-es tanulmány) kifejt, előtte már megkísérelte kifejteni egy magánlevélben, amit az egyházfelügyelőnek írt.
[10] Ez az utalás a schönstatton belüli történésekre vonatkozik. Alkalmazható viszont például a feminizmus irányvonalára is, ahogy azt manapság a nyugati társadalmakban ábrázolják, ill. ábrázolták. Vagy minden más irányzatra (ökológia, ezotéria…).  Kentenich atya késztető és bizalmi pedagógiai nézetei nem csak az egyénre vagy kis csoportokra érvényesek, hanem nagyobb szociális alakulatokra, sőt társadalmi szinten is. 
[11] Ezek tehát egyrészről szabadon működő erők, amelyeknek alkotói módon kell kibontakozniuk, másrészről pedig egyfajta egyetemes érvényű normativást is jelentenek, valamint Isten konkrét akaratát az időben.