DICTAMEN CIVILIS

időszakosan megjelenő online tudományos folyóirat

Impresszum:
Szerkesztő, üzemeltető: Dr. Richter Viktória
Kiadó: Dictamen Civilis Folyóirat
Elérhetősége: [email protected]

HU ISSN: 3003-969X

*   *   *   *   *


2025/1 - BJHF 2025



A tanulmány a Nemzeti Média és Hírközlési Hatóság által finanszírozott,
 "A hazai jogászi professziók és a digitalizáció viszonya" 
kutatási program keretében jött létre, a Széchenyi István Egyetem,
 Deák Ferenc Állam és Jogtudományi Kar Jogelméleti Tanszékének megbízásából.
 Kutatásvezető: Prof. Bencze Mátyás egyetemi tanár



Maróti Gábor


Jogdogmatikai problémafelvetések és normapárhuzamok a kánonjogi dokumentumok kezelésének digitális műveleteiben


A jogi szöveg létrehozását és annak alkalmazását elválasztandó jogdogmatikai problémafelvetések általában a jogértelmezési módszertanokhoz kapcsolódva orientálják a megoldási lehetőségek közötti mérlegelés szempontjait.[1] A jogalkotás és jogalkalmazás elválasztási módszere jogrendszerenként különböző és általában nem teljes vagy kizáró, ami azt eredményezi, hogy a jogértelmezési tevékenység ugyan nem válhat jogalkotó folyamattá, de figyelembe véve az „Optima est lex quae minimum relinquit arbitrio iudicis.” - elvet[2], a természetesen organikus jogi és emberi viszonyok között, a jogalkalmazás a megfelelő határokig „minimálisan” (jogáganként sajátosan megszabott és megszokott keretben)[3] képes az értelmezési metódus alakzat-tartalmainak a kialakítására. Ez nem más, mint elemzés, tehát nem válik forrásává a jogi platformon felvetett probléma megoldásának és a legtöbb alkalommal konkrét esethez köthető az adott módszer, nem általános vagy kiterjesztően normatív jellegű (mint pl. a common law esetében a bírói értelmezés vagy ítélet). A kánonjogi recepciók története a római jogra nyúlik vissza.[4] A vallási közösség és az állam együttélése mindkét fél részéről a saját érvényesülésének érdekrétegeibe utalta azt az igényt, hogy szükséges és törvényes az a feltételezés, amely a kölcsönös jószándékra, a közjó megvalósulására törekvő csoportosulásként értelmezte a másik felet; így a római jogforrásoktól kezdve jelen van a kánonjogban az a normarecipiációs szemlélet, amely csak a II. Vatikáni zsinatot követően kodifikálódott külön jogszabályként (CIC 22.k.: „Leges civiles ad quas ius Ecclesiae remittit, in iure canonico iisdem cum effectibus serventur, quatenus iuri divino non sint contrariae et nisi aliud iure canonico caveatur.”)[5] Ebből a szabályból nem következik az a követelmény, hogy bármire utalna az egyházjog a saját normatív megjelenésével (kánonok, dokumentumok, tanítás, extrakodikáris források, részleges jog, saját belső intézményes jog, hagyomány, jogszokás stb.) a civiljoggal összefüggő definitív vagy közvetett terminusokból[6]; azt automatikusan az adott állam jogrendjével harmonizáló vagy megegyező módon kell értelmezni[7] és befogadni, de a szemléletből keletkező eljárásminta létezik: pl. az örökbefogadás esetén a kánonjogi forrás a „qui ad normam legis civilis” formulát alkalmazza,[8] amellyel elismeri, hogy ebben a jogcselekményben fenntartja ugyan az önszabályozás jogát, de a jogalkalmazási formametódusokban elismeri az állam vonatkozó, tematikusan pl. családjogi és gyámügyi rendelkezéseit. Ebben a normabefogadási szemléletben két állítás realizálódik: 1) általában elfogadandó az állami törvényhozó szabályozási szándéka és cselekménye a témában, mivel feltételezhető, hogy a közjó és a közrend igényeit figyelembe véve, az egyetemes emberi jogok tiszteletben tartása mellett és a normatív szabályozás szokásegyensúlyait megtartva történik a jogalkotás[9]; 2) a cselekmény nem általános hanem territoriális, mivel nem szükségszerű, hogy valamennyi társadalom (állam) pontosan ugyanúgy szabályozzon egy jogi kérdést[10]; ezért – az idézett szöveg nem mondja ki, de a szoros értelmezés és szövegolvasás elvei mentén sem zárható ki -, a kánonjog azoknak az államoknak a vonatkozó normarendjét kívánja érvényesíteni, amelyek az adott cselekmény vonatkozásában normatív hatállyal, felhatalmazással és igazgatási, szabályozási illetékességgel rendelkeznek[11] az önmeghatározásuknak megfelelően. A kánonjogi normarecepció azonban jellemzően nem a totális azonosulás módszertanával közelíti meg az adott kérdést, ugyanis pl. ebben az idézett esetben, a gyermek és szülő közötti viszonyban közvetlenül az örökbefogadás tényéből automatikusan nem keletkeznek ugyanazok a normametódusok, mint a civil jogban[12] (pl. házassági akadály a vérrokonság analógiamintázatára). A civil normák befogadására vonatkozó szűkítő metódus a CIC 22. k. alapján leginkább a „iuri divino non sint contrariae” elv, ami a szakrális jogrend értelmező sajátossága, mivel az intézmény juridikus alapprogramját meghatározó, definitív és jogdogmatikai tényező[13] képezi az értelmezési hatály ellenpontját.[14] Ez megfelel a természetjogi értelmezési kategóriaminták értékkritérium-alakzataiban alkalmazott módszeranalógiáknak, amennyiben a normativitás alapképletét a normalitás fogalom értelmezési szerkezetvariánsaihoz kapcsolja abban a bennfoglalt mintaalkalmazó szövegreflexióban,[15] ami a közösség egészét vagy meghatározó hányadát elsősorban érték alapon köti egy-egy beágyazódott és a közjó megvalósulási folyamataiban megszokott hagyományos kivitelezési modellhez.[16] A példában alkalmazott jogforrás második szűkítő metódusa (nisi aliud iure canonico caveatur) jogcsaládoktól függetlenül, valamennyi jogrendszerre jellemző, ugyanis a jogi jelenséget normatív szerkezetté alakító definícióképletek alapvető struktúrája a nyelvi forma[17], kifejezetten a kijelentés (másodlagosan a szándékérvényesülést kifejező egyéb archaikus, esetlegesen akár filozófiai vagy logikai allúziók, hagyományminták és általában a szokásesztétika társadalmi olvasatainak szemiotikai hálózatérvényesülése). Ezzel az állító közléstartalommal szembeni kifejezett és tartalmában, szemantikai folyamatában, jelentésében és hatásában eltérő vagy ellentétes állásfoglalás értelemszerűen és természetesen nem lehetne elfogadható egyetlen logikai rendszer működése és működtetése számára sem,[18] tehát az aliud iure caveatur - állítástípusok recepciójára egyetlen jogrendnek sem lehet lehetősége.


A normabefogadási lehetőségek alkalmazása bizonyos esetekben törvényhozói kérdés, mivel a jogalkotási folyamatban az erre jogosult intézmény, közösség és annak megfelelően legitimált képviselője tételesen beemelhet egyes témacsoportokat a befogadandó mintaalakzat halmazokba. Ezeket a normarecepciókat a kánonjog kifejezetten olyan szövegelemekkel jelzi, amelyek bármilyen értelmezési kétséget kizáró módon egyértelművé teszik, hogy nemcsak a civiljog önkéntes „befogadása” az irányadó, hanem ennek a jogrendnek mindenben és teljes mértékben köteles megfelelni a jogalkalmazó; pl. a vagyonkezelés részletszabályozására vonatkozó kérdésben[19]: „modis civiliter validis”[20], vagy ennek a kánonnak a következő pontja esetében: „praescripta servare iuris tam canonici quam civilis”[21] és ennél a hatálykijelölő metódusképletnél egyértelműbben objektivált hozzáállást tükröző szemléletmódot kifejező normaszöveggel: „vel legitima auctoritate imposita sint […] ne ex legum civilium inobservantia […][22]” a jogalkotó a normaszövegben taxatív jelleggel közli a jelzést, tehát a hermeneutikai analízis során figyelembe kell venni a szokásos szövegérvényesülési helyzeteket[23]; amennyiben a szavak jelentését és a fogalomérvényesülés szemantikai minőségét befolyásolják a stilisztikai tényezők és a textuális fenomenológia[24], például a szavak kronologikus elhelyezése (a fogalmak sorrendje), vagy a felsorolás mint szövegtipizáció alkalmazása. A normabefogadási lehetőség módszertani kijelölésekor a taxatív álláspont a 22. kánon szövegértelmezésében nem kizáró vagy általános (et nisi aliud), hanem tetszés szerinti módon helyettesíthető az értelmezésvariánssal[25], ami azt jelenti, hogy nemcsak azokban az esetekben nyílik lehetőség a normarecipiatív hermeneutikai következtetésre, amikor a kodifikált szöveg alapforrása kifejezetten alkalmazza az értelmezett szövegminták civiljogi utalásra vonatkozó fordulatait, hanem általában olyankor, amikor a kánon szövegében megfogalmazott korlátozó metódustípusok („iuri divino” és „aliud iure canonico”)  egyikével sem ellenkezik a befogadandó jogi helyzet vagy felmerülő kérdés tartalma.[26]


A hatályos kodifikált kánonjogi források alapdokumentuma az 1983-ban kihirdetett Codex Iuris Canonici (és az 1990-ben kihirdetett keleti változata), valamint a kapcsolódó extrakodikáris kollekciók többsége a digitalizációnak nevezett technikatörténeti folyamatok műszaki kiteljesedése és műveleti terjedése előtt keletkezett. A „harmadik ipari forradalomként” említett folyamat annak köszönhető, hogy az eszközök darabszámámának növekedésével együtt az árak csökkenni kezdtek, ami gyors elterjedést eredményezett, valamint hamarosan elérhetővé vált az adminisztrációs tevékenység során olyan gépek alkalmazása, amelyek az analóg eszközökhöz képest kevesebb idő ráfordításával nagyobb eredményre lettek képesek, ezért a teljesítmény fokozása érdekében érdemessé vált a digitális eszközöket alkalmazni. A digitális formátumú információ egyidejűleg alkalmas a rögzítésre és a tárolásra is. Mindkét tevékenységet szabályozzák kánonjogi források, tehát az adatok rögzítését (pl. gazdasági, számadási, személyi, eljárási, anyakönyvi) és tárolását (levéltárak, hivatalok, könyvek)[27] is érinti a digitális technikai eszköz.
Alapvető kérdés, hogy kánonjogilag megállapítható-e az az adatfogalom, amely fogalmilag megkülönböztethető módon jelenik meg analóg és digitális formátumban. A mérhető és rögzíthető egységek általában az IT-adatfogalom kiinduló elemei. A joggyakorlat adatfogalma elsősorban a szövegre vonatkozik[28], de az analóg archiválási eszközök alkalmazásmetódusaihoz hasonlóan ez lehet hang, kép és más rögzített információ (pl. mellékletek). A CIC 1983-ban történt kihirdetésekor technikai értelemben mást jelentett a digitális eszközalkalmazás, mint ma. A lyukkártyát felváltotta a mágnesszalag, a merevlemez és a flopi, majd a különleges formátumokat használó fizikai adattároló eszközöktől eljutottunk a virtuális közegig[29]. Oksági felvetésként vizsgálandó, hogy a joggyakorlatban mi a szerepe az adatnak. Elsősorban a jogbiztonság felől kell megközelíteni a kérdést, mivel az információ léte, a közösség deklarációs elfogadása (a törvénynek megfelelő jogalkalmazó magatartás feltétele a törvény tartalmára vonatkozó információ[30], amelyet fizikailag rögzíteni kell)[31]. A jogi praxisban elsődleges adatkérdés a törvény szövege. Ezt a civilizáció kezdetétől fizikailag rögzítették (kőoszlopok, cserépfelületek, papirusz majd pergamen, később papír iratok, tekercsek, kódexek, végül nyomtatványok formájában). Ebből az eszközfejlődésből (változásból) arra lehet következtetni, hogy a joggyakorlat számára történeti szempontból nem a hordozó közeg volt meghatározó, hanem a rögzített tartalom adatbiztonsága. A kánonjogi gyakorlat, tiszteletben tartva bizonyos archaikus mintákat (pl. pergamen függőpecsétes irat[32]) általában követte azokat a civiljogi sémákat, amelyek az adott régió és korszak igazgatási kultúrájára jellemzőek voltak. Amennyiben a törvényhozói szándékérvényesülés felől közelítjük meg a digitalizáció kérdését, teoretikus eszközöket kell alkalmazni, mivel az általános kodifikált jogforrás kihirdetésének időpontjában ez a technológia létezett ugyan, de a mindennapos archivisztikai kultúrában elsősorban csak a tudományos részterületeken alkalmazták, a közigazgatási gyakorlat még évtizedekig papír alapon működött. Amennyiben a digitális alkalmazáskultúra adatkezelési technikáira vonatkozó problémafelvetés aktuális lehetőségeit vizsgáljuk, valószínűleg nem válik elsődlegesen használható lehetőséggé minden digitális megoldás, pl. az  OCR[33] kevésbé tűnik elfogadhatóvá, mint a Word-dokumentum vagy a pdf-katalogizáció. A kánonjogi gyakorlatban a fizikai adattárolás mellett jellemzően meghatározott a dokumentumok helyszínére, őrzésére vonatkozó előírás (pl. levéltár, titkos levéltár, hivatali helység) és az információ őrzéséért felelős személy vagy pozíció[34]. Ezek az előírások, érthető okból nem minden esetben utalnak a hordozó közeg materiális definíciójára, mivel a törvény keletkezésekor az általános gyakorlat a jogbiztonság érdekében még nem tette szükségessé ennek a körülménynek a pontosítását; azonban feltételezhető, hogy a törvényhozói szándék a hagyományérvényesülés és az adatbiztonság közötti értékválasztás esetén az utóbbit választaná, mivel a dokumentálás célja nem a dokumentum materiális kiterjedésének meghatározására, hanem a tartalmának a rögzítésére vonatkozó érdeket kívánja érvényesíteni.[35] Ebből a feltételezésből kiindulva megállapítható, hogy a CIC hatályos szövegében az információ adatrögzítési módszertanával kapcsolatban két alaptípust különböztethetünk meg: 1) a szavak közvetlen hermeneutikai jelentéséből következő, elsődlegesen fizikai példányra vonatkozó irat, amely kizárja a digitális adattárolást[36], 2) azok a normaszövegek, amelyek meghatároznak egy információs műfajt (pl. szabályzat), de a frazeáció során nem térnek ki a dokumentum materialitására.


Az első alaptípusra utaló példa, a Lib.1. Tit. 4. (egyedi közigazgatási intézkedések) esetében az intézkedés végrehajtójára vonatkozó meghatározás („actus administrativus invalide”[37], vö. CIC c. 40.), amennyiben a szövegben a szavak szerinti etimológiai értelmezés kifejezetten meghatározza a cselekmény módját[38], ezzel közvetve a dokumentum materialitását („antequaam litteras receperit”[39]) is deklarálja. Értelmezési kérdést vethet fel, hogy milyen mértékben szükséges a közigazgatási intézkedés formális érvényessége a joghatás kiváltásához abban az értelemben, hogy a formához hozzátartozik-e a kézbevétel (a manus-szó nem szerepel a kánonban, a vonatkozó ige értelmezése pedig általánosságban azt jelenti, hogy ’hozzájut’, ’befogadja’), vagy az információt elég megkapnia a kánonban közölt, elsősorban nyelvi közvetítő közegnek megfelelő formátumban[40]: ez azonban a „litteras” kifejezés, és az elemzett normaszöveg ebben az esetben nem is alkalmazza a scriptum (irat) fogalmat, amiből arra lehet következtetni, hogy a digitális formátumban közvetített (akár fizikai adathordozón átadott) információ, a kánon materiális frazeációja következtében elsősorban abban az esetben felel meg az alaki körülményeknek, ha nemcsak scriptum, hanem littera (levél) is. További értelmezési szűkítést eredményez a normaszöveg folytatásában rögzített kitétel („earumque authenticitatem et integritatem recognoverit”[41]), ugyanis a hitelességi kérdés tisztázása a jelenleg általánosan alkalmazott digitális eszközök analógiájára (pl. szoftveres ellenőrzés) elképzelhető és rávetíthető a szükség szerinti szöveghermeneutika alkalmával, de az információhordozó közeg épsége (materiális integritása) szövegfordulat már nem nyújt lehetőséget a tág értelmezésre. Ehhez az alaptípushoz tartozó példa a Lib.1. cap.III., De rescriptis, 68. kánon szövegében található pontosítás („…tum tantum […] debet praesentari”[42]), amely azért érdekes a digitális adathordozó közeg értelmezésekor, mert a leirat fogalma és végrehajthatóságának feltételrendszere közvetlenül nem foglalkozik a fizikai kiterjedés körülményeivel, azonban a kánonban körülírt esetben (végrehajtó megjelölése nélküli leirat) szó szerinti szövegközvetítéssel rögzíti a bemutatás (felmutatás) cselekményét. Ez közvetlen módon, a törvény szoros értelmezésének módszerével jelenleg (jogalkotói döntés hiányában) nem terjeszthető ki automatikusan és általánosan a digitális adatformátum alkalmazásának normatív lehetőségére, figyelembe véve, hogy a kánoni prezentáció terminológiájának kodifikált alkalmazásvariánsai és azok jelenlegi gyakorlata (pl. ordinációs parancs nyilvános felmutatása, mandátum bemutatása) kifejezetten a rögzített információ materialitását teszik az érvényesség kritériumává[43]; azonban a joghatást nem a dokumentum példánya, hanem a közölt tartalom váltja ki. Hasonlóan a dokumentum materialitására vonatkozó normatipikus következtetésre nyújt lehetőséget az egyedi közigazgatási intézkedésekkel kapcsolatos végrehajtási alakzatokkal foglalkozó 56. kánon kitétele („vel subscribere recusaverit[44]”), ugyanis a kodifikáció idején a jelenleg alkalmazható digitális aláírás sem technikailag, sem jogilag nem létezett. Mivel az intézkedés minősítését (címzettel közölt leirat) itt nem a cselekmény végrehajtásához köti a szöveg, hanem a cselekmény megtagadásához (amennyiben szándékosan nem írja alá a jegyzőkönyvet vagy az érkeztető dokumentumot), tág szövegértelmezés esetén feltételezhetően nem zárható ki teljesen, hogy az elutasítás szándéka abból is kikövetkeztethető lenne, ha a címzett a számára digitálisan elérhető metódusú ellenjegyzést tagadja meg, függetlenül a kánonban található subscribere igétől, amelynek a jelentéstartományából nem vonható ki pl. az analfabéta, vagy a végtag nélkül élő személy bármilyen eszközzel[45], esetleg akár digitális jelzéssel történő ellenjegyzése.[46] A határozat szövegének speciálisan minősített esetében[47] (vö. CIC 55. kánon) kettős utalás található az adatot hordozó rögzítő közeg materialitására („ne scriptus decreti textus tradatur”[48]): itt kétségbe vonhatatlanul kizárt a nem materiális adathordozó alkalmazása, ugyanis a normaszöveg ebben az esetben külön megjelöli a tartalmi („szöveg”) és a formai („irat”)[49] elemek fogalmi pontosítását; tehát nem feltételezhető, hogy a dokumentum szemantikai megjelenése bármilyen adathordozó formátumban, akár digitálisan is tartalmazhatja a szöveget.


A második alaptípus normaforrásainak hermeneutikai analízise elvileg lehetővé teszi az egyedi határozatok kézbesítésére vonatkozóan a digitális adathordozók alkalmazását, de kiindulva az aktuális kodifikáció történeti időpontjából, a törvényhozói szándék valószínűleg nem értelmezhető a kor technikai színvonalán lehetővé váló lyukkártyás vagy mágnesszalagos adatrögzítés technikai módszertani keretében; ezért továbbra is másodlagos közvetítő formátumként kell tekinteni a kánonjog gyakorlatában a digitális adathordozókra.[50] A Lib.1. Cap.II., (De decretis et praeceptis singularibus) bevezető normája (CIC 51. kánon) nem szűkíti le a műfaj kategóriáját a materiális hordozótípusra („scripto feratur expressis[51]”), valamint nem a scriptum szót alkalmazza, tehát szűkebb értelemben a leirat nem feltétlenül akkor értelmezhető formai kritériumérvényesülésre vonatkozóan joghatást kiváltónak, ha kinyomtatott „irat”, hanem abban az esetben is, ha a tartalmát képező szintaktikai jelentéseket írásban rögzítik.[52] Ez a műfajértelmezés lehetővé teszi, hogy vagy komplementer, vagy megfelelően biztosított technikai felkészültség esetén kizárólagosan digitális formátum keretében készüljön el. A Cap.III., (De rescriptis), CIC  59. kánon, definíciós fogalom meghatározást kijelölő alapnormája esetében foglalkoztatott normaterminus („in scriptis elicitus[53]”) a dokumentum materialitását nem hozza összefüggésbe az első alaptípusban megjelenő szűkítő metódusok alkalmazásával, ezért megalapozottan feltételezhető, hogy a kizáró körülírás hiányában valamennyi kánonjogi dokumentum, amely a leirat egyedi közigazgatási intézkedéstípus kategóriájába sorolható, csak abban az esetben nem jelenhet meg digitális formátumú adathordozó közvetítésével, ha a szorosan értelmezendő normaanalízis során erre kifejezett utalás mutatható ki. Ellenkező esetben (pl. CIC 62. kánon, „a momento quo datae sunt litterae[54]”) a digitális adatközvetítési formátumok alkalmazása csak akkor válik lehetővé a dokumentumok törvényes és megfelelően dokumentált kézbesítési követelményeihez szükséges objektív szükségleteknek teljesítésére vonatkozó igény érvényesülése mellett, ha az ehhez hasonló, materialitást rögzítő kifejezések értelmezéséhez dubiumot tisztázó jogalkotói szándéknyilvánítás fejeződik ki.

[1] Wachter, L., Gesetz im kanonischen Recht. Eine rechtssprachtliche und systematisch-normative Untersuchung zu Grundproblemen der Erfassung des Gesetzes im katholischen Kirchenrecht, St. Ottilien, 1989. 109.

[2] A bíró számára legkevesebb mérlegelési jogosultságot engedő törvény a legjobb.

[3] Stokes, E.J., The Aggiornamento of the Code of Canon Law, Chicago, 1977. 94.

[4] Staffa, D., Imperfezioni e lacune del primo libro del Codice di diritto canonico, in Apol 33, 1960. (477-502.) 490.

[5] Az egyházi jogban előforduló civiljogi utalások tartalmát a (kánon)jog megtartja az eredeti hatásaikkal, ha nem ellentétesek az isteni joggal, vagy nem rendelkezik másként a kánonjog.

[6] Mörsdorf, K., Das konziliare Verständnis vom Wesen der Kirche in der nachkonziliaren Gestaltung der kirchlichen Rechtsordnung, in AKK 144 (1975) 387-411. 404.

[7] Neumann, J., Menschenrechte auch in der Kirche? Einsiedeln, 1986. 57.

[8] CIC 110. k.

[9] Müller, L., Kirchenrecht – analoges Recht? Über den Rechtscharakter der kirchlichen Rechtsordnung, St. Ottilien, 1991. 71.

[10] Sobanski, R., Die Methoden des Rechts im Leben der Kirche, in AKK 151 (1982) 3-24. 7.

[11] Pree, H., Grundlagenproblematik des katholischen Kirchenrechts, in ÖAKR 38 (1989) 356-367. 360.

[12] Ochoa, X., Index verborum ac locutionum Codicis Iuris Canonici, Kommentár, Roma, 1983. XXII.

[13] Huizing, P., Göttliches Recht und Kirchenfassung, Mainz, 1999. 130.

[14] Mörsdorf, K., Die Rechtssprache des Codex Iuris Canonici 1917, Eine kritische Untersuchung, Paderborn, 1967. 236.

[15] Schnizer, H., Allgemeine Fragen des kirchlichen Vereinsrechts, in HKK, Regensburg, 1983. 463-468. 466.

[16] Potz, R., Die Geltung kirchenrechtlicher Normen, Wien, 1988. 462.

[17] Wachter, L., Gesetz im kanonischen Recht. Eine rechtssprachtliche und systematisch-normative Untersuchung zu Grundproblemen der Erfassung des Gesetzes im katholischen Kirchenrecht, St. Ottilien, 1989.

[18] Stoffel, O., Das Recht der Laien in der Kirche nach dem neuen Codex, Zürich 1984.

[19] Lib. V. – De bonis Ecclesiae temporalibus, Tit.II. c. 1284. §2.2., 3.

[20] a civiljognak megfelelő módon (az idézett kánon azzal foglalkozik, hogy az egyházi javak kezelésekor gondoskodni kell az államnak megfelelő és jogrendben alkalmazható tulajdonjogi biztosítékokról „modis civiliter validis”)

[21] a civiljogi és kánonjogi előírások megtartásával

[22] Az idézett szöveg kiemeli, hogy a világi hatóságok „törvényesek”, tehát mindkét jogrendben elismert jogi státusszal rendelkeznek, ami nem összehasonlító, vagy recipiáló, hanem kifejezetten deklaratív törvényhozói magatartást ábrázol, amennyiben a jogalkotó elsősorban nem elismeri, hanem közvetlenül definiálja a „hatóság” illetékességét és eljárási jogosultságát (ez a metódus a kanonizáció).

[23] Luf, G., Rechtsphilosophische Grundlagen des Kirchenrechts, Regensburg, 1988. 121.

[24] Lindemans, J., Legittimitá, contenuto e metodologia del diritto canonico, Milano, 1980. 75.

[25] May, G., – Egler, A., Einführung in die kirchenrechtliche Methode, Regensburg, 1996. 190.

[26] Müller, L., Kirchenrecht – analoges Recht? Über den Rechtscharakter der kirchlichen Rechtsordnung, St. Ottilien, 1991. 74.

[27] Mörsdorf, K., Zur Grundlegung des Rechts in der Kirche, München, 1972. 59.

[28] Krämer, P., Die Kirche und ihr Recht, Köln, 1994. 80.

[29] B. Szabó E., Digitális adatok, https://www.innoteka.hu/cikk/digitalis_adatok.923.html (2025.02.07. 9:40)

[30] Listl, J., Begriff des Gesetzes und Typologie der Rechtsnormen nach dem CIC von 1983., in HKK, Regensburg, 1983. 83-89. 84.

[31] Holböck, I. S., Über die Gewohnheit als Rechtsquelle, Mainz, 1988. 201.

[32] bulla chirographum

[33] Optical Character Recognition

[34] Heumann, H., – Seckel, E., Handlexikon zu den Quellen des römischen Recht, Graz, 1971. 677.

[35] Huels, J., A Theory of Juridical Documents Based on Canons 2. in Studia Canonica 32 (1988) 337-370. 359.

[36] Ez az alaptípus nem feltétlenül zárja ki azt, hogy a fizikai példány (irat) mellett létezzen digitális háttér adat, azonban elképzelhető olyan adatbiztonsági helyzet (pl. titkosítás), amikor kifejezetten kánonjogi tilalom vonatkozik a másodpéldányra (pl. egyházmegyei titkos levéltár); ebben az esetben értelem szerűen a digitális adatfenntartás sem képzelhető el törvényes keretek között, még a jogbiztonságra történő hivatkozással sem.

[37] az intézkedés érvénytelen

[38] Echeverria, L., Código de Derecho Canónico, [BAC] bilingüe comentada, Madrid, 1983. 981.

[39] mielőtt az írást a kezébe venné

[40] Sobanski, R., Die Methoden des Rechts im Leben der Kirche, in AKK 151 (1982) 3-24. 17.

[41] épségéről és hitelességéről meggyőződve

[42] csak akkor kell bemutatni

[43] Zapp, H., Ius Canonicum in occidente, Frankfurt, 2003. 399.

[44] megtagadja az aláírást

[45] Schwendenwein, H., Das neue Kirchenrecht. Gesamtdarstellung, Graz-Wien-Köln, 1983. 78.

[46] Az analfabéta esetében gondoskodni kell arról, hogy a szöveget számára ismertessék. Mivel az olvasásra vonatkozó képességhiánya alapesetben egyáltalán nem befolyásolja a cselekvőképességét, jogalanyként természetesen ő is lehet egyedi közigazgatási intézkedés címzettje. Ebben az esetben megfontolandó kérdés, hogy számára a digitális hangadat továbbítása pótolhatja-e a közlendő határozat materiális megjelenését, vagy mindenképpen felolvasó személy közvetítését kell-e alkalmaznia a határozatot (leiratot) közlő hatóságnak.

[47] „Amikor nagyon súlyos indok szól az ellen, hogy a határozat írott szövegét kiadják.” (ford. Erdő P.)

[48] a határozat szöveg iratának az átadása ne történjen meg

[49] vö. Sleumer, A., Kirchenlateinisches Wörterbuch, Limburg, 1926. 185.

[50] A regionális gyakorlatban az vált befogadott módszerré, amikor az időnyerés érdekében, a második alaptípusba sorolható normatív műfajokhoz tartozó leiratot digitálisan közvetítik a címzettnek (pl. a határozat vagy más közigazgatási intézkedés hitelesített példányát) és egyidejűleg, postai úton is eljuttatják a szokásos dokumentált kézbestés módján.

[51] írásban [kell] átadni, ~ meghozni

[52] Müller, L., Theologisierund des Kirchenrechts? In AKK 160 (1991) 441-463. 441.

[53] írásban adott

[54] a levél kiállításának a pillanatától